2022. január 25., kedd

Hűvös, sötét és pókhálós

Legalább 200 évesek a ma még álló pincesorok Cservenkán

A cservenkai borospincék előtt állva valahogy szégyenérzetem volt, mert úgy éreztem, próbálkozások vannak ugyan, de igazából hagytuk, hogy a múlt fontos tanúi elpusztuljanak. Pénzhiány, jövőkép, politikai akarat... vagy mindez együtt? Felvillannak előttem a hatalmas pénzösszegek, amelyeket sokszor arrogáns, módos, a csillogó-villogó terek díszítésére, utcai koncertekre, műkarácsonyfákra és hasonlókra költenek, miközben hiábavalóan és ránk erőltetve próbálják elfogadtatni a mai társadalom viselkedési szokásait. Miközben az ehhez hasonló, tabunak számító helyszínek elfelejtettek és elhanyagoltak. Ugyan kit érdekelnek ma már a romos pincék, amikor annyi fontosabb dolog vár ránk? Vagy talán mégsem egészen így van?

Sűrű őszi ködben közel egyórányi autózást követően érkeztem Cservenkára, ahol az első járókelő még nem, de a második azonnal megmutatta, merre találhatók az egykori borospincék. Az idevalósiak csak lösznek ismerik. Miközben a Moša Pijade utcában lassan haladok felfelé a parton, a köd fokozatosan feloszlik, és a település kijáratához közel mindkét oldalon feltűnnek a szebb napokat is megélt pincesorok. Az útmenti parkolóban megállok, mellettem három idős néni ballag a temető felé. Utánuk megyek, mert sehogyan sem tudom elhinni, amit a minap olvastam, hogy a pincék felett temető(k) van(nak). A kapun belül előveszem a fényképezőgépet, mire az egyik néni megfordul, és gorombán rám néz. Erélyesen rám szól, hogy itt bizony ne fotózzak, mert ez temető. Ennek ellenére nem teszem vissza a táskába a gépet, inkább visszamegyek a pincesorokhoz.

 Több szintben, szögben és helyről próbálom lencsevégre kapni a földbe vájt pincéket. A régi ajtókon lakatok és vaspántok őrzik a benti múltat. Szemmel láthatólag mindegyiket alaposan megtépázta az idő, és szinte egyetlen boltív sem ép. Vagy ötven fotó készül, közben lemerül az aksi, így kénytelen vagyok visszamenni a parkolóba. Két idős bácsi beszélget az autóm mellett, röviden elmondtam nekik, hogy ki vagyok, és hogy érdekel a picék története, a régmúlt idők hangulata. Egyikük elmagyarázza, hogyan jutok el a település történetét legjobban ismerő Milan Tatalovićhoz. Vendéglátóm szívesen rendelkezésemre áll, és az asztalra tesz egy nagy ládafélét, ami tele van különböző térképekkel, fotókkal, CD-kkel stb. Elmondta, közel 25 éve foglalkozik komolyabban helytörténettel, és a településről szinte mindent tud. Hosszú történelmi összefoglaló következik az első telepesek idejöveteléről és annak előzményeiről, de szerinte ezek fontosak ahhoz, hogy megértsük, miért nevezték a települést a régió „boros“ központjának.

Milan Tatalović a részben felújított két pince bejáratánál (Fotó: Paraczky László)
Milan Tatalović a részben felújított két pince bejáratánál (Fotó: Paraczky László)

Megszólal a helytörténész

− Cservenka (ismert) története hivatalosan 1784/85-ben kezdődik, több változat is létezik az idetelepült svábokról. A déli határvidéken, pontosabban a telecskai dombok vidékén egyszerűen munkaerőre volt szükség, a betelepítés pedig 3 szakaszban történt. Duna menti németek érkeztek ide az egykori Bajorországból, Schwaben és  Württemberg  tartományokból. Az első hullám III. Károly (Mária Terézia édesapja) idején, a második szakasz Mária Terézia uralkodása idején (1740–1780) történt. A királynő a telepeseknek biztosított kedvezményekkel (építkezési segély, több évi adómentesség) motiválta az embereket, hogy útra keljenek. Az ún. teréziánus telepesek szinte kizárólagosan a déli határvidéken, azaz itt állapodtak meg.  A harmadik szakaszt II. József 1782. évi pátense vezette be, ezek a telepesek is erre a vidékre jöttek – magyarázta beszélgetőtársam.

Az ilyen pincékbe ma már életveszélyes bemenni (Fotó: Paraczky László)
Az ilyen pincékbe ma már életveszélyes bemenni (Fotó: Paraczky László)

Szavai szerint annak idején a mai Bácska területén mindössze 30 ezer ember élt, vagyis túl kevesen voltak ahhoz, hogy a törökök kiűzését követően megvédjék az országot egy esetleges újabb inváziótól. Mária Teréziától eltérően, aki csak katolikusokat küldött erre a vidékre, fia, II. József már sokkal szervezettebben dolgozott, és túlnyomórészt evangélikusokat és reformátusokat, valamint néhány katolikus és zsidó családot küldött a régióba, ahol elenyésző számú szerb család élt. Cservenka település a Bácskai Nagy-csatorna építője, Kis József tervei alapján jött létre a telecskai dombok lankáin, Telecskától délre. Az utókorra maradt dokumentumok szerint a település határa 15 694 kataszteri holdat tett ki. A bécsi udvar adatai szerint a faluban 351 család kapott telket és ezzel együtt 515 hold szőlőt, ők további 370 holdon ültettek tőkét, így néhány éven belül 881 holdon szüretelték a finomságot. Az itt letelepült emberek a borkultúra mellett magukkal hozták a vidékükre jellemző mezőgazdasági és állattenyésztési szokásokat, kisipari műhelyeket (takács, szűcs, kovács, varga, kerékgyártó...) nyitottak, egyházilag szervezkedtek stb., mindez pedig merőben eltért a régióban élők életvitelétől. Az első házak falai döngölt földből, a tetők pedig nádból készültek, és egy akkori rendelet értelmében tűzveszély miatt a házak közötti távolságot legkevesebb 16 méterben, az utcák szélességét pedig minimum 32 méterben határozták meg. A házak falaihoz szükséges sárgaföldet a domboldalból vájták ki, az így létrejött üregek voltak az elsődleges pincék, amelyeket később – miután megépült a település első téglagyára – téglával falaztak ki. Így keletkeztek 230 évvel ezelőtt az első cservenkai picék, amelyekből legtöbb, mintegy 630 a múlt század 20-as és 30-as éveiben épült. Mára sajnos csupán 30 maradt úgy-ahogy épségben, a többi megsemmisült, vagy pár év múlva beomlik.

A pincékről

A pincék kiépítésére kizárólag a bor tárolása miatt került sor, ugyanis a többéves borok sokkal több hasznot hoztak egy-egy háztartás számára, mint a frissen készültek. Tekintettel arra, hogy a borért a vidéki kereskedők sokkal többet fizettek mint a helyiek, nagyon sok exportra került, a tulajdonosnak pedig kifizetődött az újabb pincébe történő beruházás, vagy a régi korszerűsítése, növelése. Az első, kezdetleges pincék tehát a löszfalba vájt üregek voltak, melyek magassága 2,5, szélessége 3, hossza pedig nem volt több 10–20 méternél. Ezek felett legalább 2,5–3 (esetenként ennél több) méter földréteg volt. A tégla megjelenésével lehetőség adódott a pince falainak erősítésére, boltívek készítésre és a térfogat növelésére. Milan Tatalović elmondta, a mai pincék közül a legrövidebb közel 20, a leghosszabb pedig 200 méter körüli. Minden pincét három részre tagoltak. A bejáratnál volt a konyha, épített tűzhellyel, külön rostélysütővel, kivezetett kéménnyel, itt készültek a szüreti (és egyéb) mulatságokhoz szükséges finom falatok. Kis kitérőt tartva fontos megemlíteni, hogy a legismertebb specialitás annak idején a Maschinernes (marhahúsból készült, paradicsomos, csípős, cserépfazékban főtt levesféle) és a Roschternes (rostélyos hús, csutkán sütötték és nyers vöröshagymával tálalták) volt, mindkettőhöz kiválóan illett a bor. A lakomákon kedvelt volt továbbá az ún. „papíros kolbász”, ami úgy készült, hogy a nyers kolbászt papírba csavarták, majd parázsra tették, és így sütötték meg. A pince második részében a borászati kellékeket tartották (prések, mustkád – ezt később már téglából falazták, kézi szerszámok stb.) a harmadik, legnagyobb részben pedig a hordók feküdtek. A pincék felett lévő szőlősöket gyakran két szintre kellett osztani. A felső szint alatt volt a pince, az ún. alsó szint (pince mögötti részt) pedig kívülről a fal melletti lépcsőkön lehetett megközelíteni. Ugyanúgy a pince melletti (általában keskeny és meredek) lépcsőkön jutott le a tulajdonos a bejárathoz. Mindegyik pincének volt szellőzőnyílása, a legtöbbjüket vaspánttal megerősített vastag ajtók védték a nemkívánatos és sokszor éjszaka is italozni akaró vendégektől.

Olyan pincét sikerült kinyitni, ami a múlt század ’70-es éveitől zárva volt. (Fotó: Paraczky László)
Olyan pincét sikerült kinyitni, ami a múlt század ’70-es éveitől zárva volt. (Fotó: Paraczky László)

Megnéztük belülről

Beszélgetőtársam ajánlatára visszamegyünk a Cservenka központjából kiágazó utca domboldalán található pincesorokhoz. Útközben kiderült, hogy kezdeményezésére 25 évvel ezelőtt alakult meg a Telecskai Dombok Hagyományőrző Egyesület, amelynek célja, hogy visszahozza az egykor nevezetes borpincék hírét. Az elmúlt években a kúlai önkormányzat támogatásával két pincét sikerült részben rendbe szedni, új ajtót, szellőzőt szereltek fel, bevezették a vizet, jelenleg az áram odavezetése van folyamatban. Bemegyünk mind a két pincébe, megmutatja, hogy eddig mi minden készült el, és a tervekről is szó esik, miszerint legalább ezt a két pincét szeretnék megőrizni az utókor számára. Közben egy idősebb ember érkezik, aki egy dobozban nagy csomó kulcsot hozott. Ekkor derült ki, hogy vendéglátómnak mindegyik pincéhez van kulcsa, mert mint mondta, gazdája igazából (már) egyiknek sincs. Nehezen ugyan, de sikerül kizárni egy olyan pincét, amely szavai szerint a hetvenes évek óta nem volt nyitva. Odabent sűrű pókháló fogad bennünket, az egyik fal mellett az ex-jugoszláv időket idéző sörös és üdítős üres üvegek sorakoznak. Találunk egy szétesett (vagy inkább szétszedett) hatalmas boroshordót, megnézzük a falazott tartályokat, melyekben a mustot tárolták, két kisebb hordót, és az okostelefonnal világítva egyre beljebb megyünk. 5–6 méter után ugyanis koromsötét van, itt már nem tudok fotózni, és a sok pókhálótól tartva inkább visszarakom a táskába a gépet. Kb. 40–50 métert mentünk befelé, a boltíves téglák dohosak, salétromosak, de úgy állnak, ahogy annakidején befalazták őket. A pince nagy része üres, az alja homokos, a végén téglafal fogad bennünket, egy szögön rozsdás viharlámpa lóg. Hűvös van bent. Visszafordulunk, és mivel nem látjuk a bejáratot, szerintem jó mélyen lehetünk. Közben megtudom, hogy a második világháború előtt, alatt és után több pincében (a hordók mögött, szerszámok alatt stb.) elbújtak az emberek, mert a pincék kiváló rejtekhelynek bizonyultak és itt senki sem kereste őket. Akár több hónapig is élhetett itt valaki anélkül, hogy kiment volna.

(Fotó: Paraczky László)
(Fotó: Paraczky László)

(Fotó: Paraczky László)
(Fotó: Paraczky László)

A bejárathoz visszaérve vendéglátóm elmondta, annak idején messze tájon ismertek voltak a cservenkai búcsúnapok, amelyek általában október második felében kezdődtek, és addig tartottak, amíg a házigazda és a vendégeik bele nem fáradtak az evészetbe és a rámpás kóstolgatásába. Néha akár 8–9 napig ettek, ittak, mulattak a késő éjszakai, sőt, hajnali órákig, mindenütt élőzene volt. Kissé furcsa számomra az információ, miszerint a hajnali szerenádokat legtöbb alkalommal hárfán játszották, hiszen napjainkban már csak elvétve látni ilyen hangszert.

Cservenkai képeslap (borpincék) a múlt század 30-as éveiből
Cservenkai képeslap (borpincék) a múlt század 30-as éveiből

Végezetül tegyük hozzá, hogy a cservenkai vidéken a kedvelt borok a fehér és a rozé borok voltak, vörösbor csak elvétve akadt. A bortermelés a szabadságharc után felgyorsult, a kiegyezés utáni időszak kedvező gazdasági feltételei újabb lendületet adtak a bortermelőknek, olyannyira, hogy a 19. század végére virágzó gazdaság alakult ki. Megjelent viszont a filoxéravész, mely elpusztította a szőlőskerteket, főleg az európai fajtákat támadta, jó oldala viszont az volt, hogy teljesen megújult a szőlőtermesztés, ami az első világháborúig folyamatosan fejlődött. A háborúval újra hanyatlás történt, a férfiak zöme ugyanis bevonult katonának, a szőlőket a nők és a gyerekek gondozták. A cservenkai borászat fénykora a múlt század 20-as és 30-as éveire tehető, amikor az európai szőlőfajták helyett/mellett 1925-ben megjelent az amerikai (kék) szőlő, amely ellenálló volt a filoxéra és más betegségekkel szemben, innentől rohamosan megnőtt az érdeklődés a szőlőtermesztés és a borászat iránt. A németek elköltözésével a 40-es évek közepétől a pincéket kifosztották, a szőlőket pedig fokozatosan felszámolták.