2024. április 19., péntek

A bánáti bazsarózsa pompája

Színek és történetek a Kincses kalauz nyomán VIII.

A Délvidék csodáinak sorába tartozik a Delibláti homokpuszta is, melyről azt olvasom a Pallas Lexikonban, hogy a történelmi Magyarország idején „Európa legimpozánsabb sivataga” volt. Úti tanácsadóm, a Kincses kalauz – Tájhangok (2020) című kiadvány szerint azonban a 300 km² kiterjedésű homoktenger korántsem homoksivatag, hullámain közel 700 féle növény él, olyan különlegességek, melyek kifejezetten ehhez a szélsőséges környezethez alkalmazkodtak, közöttük is különleges tisztelet övezi a bánáti bazsarózsa ma már csak elvétve található bokrait. A homokpuszta területén magányos településként áll Fejértelep. 1896-ig csupán elszórt tanyákat, szőlőket, gyümölcsösöket lehetett itt találni, ekkor azonban Fejérvári Géza földművelésügyi miniszter tervei alapján, a homoki szőlőtermesztés felvirágoztatásának reményében Békés, Torontál és Temes vármegyéből szegény sorsú magyar családokat telepítettek a vidékre. 1994-ben készült el a Szent László-templom, melynek oltárképén a szent legendájának ismert jelenete látható, amint Szent László vizet fakaszt a kősziklából. „Még Fejértelepnél is apróbb falu, zsáktelepülés Udvarszálás, ahonnan nem visz tovább az út.”

Gecser Béla, a pancsovai polgári iskola jeles tanára 1893-ban járt az akkor még igen mostoha vidéken, és A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig című könyvében így jellemezte a tájat: a Duna partjától föl Kubinig, onnan Deliblátnak Alibunárig húzódik a Római sáncok-ként ismert emberi kezektől készített árok. „Részben ez képezi határát azon 50 ezer holdnyi kietlen homok területnek, mely Delibláttól, Mramoráktól Alibunárig, Károlyfalváig, Ulmáig, a Karas folyóig terjed, s odább Duboviczánál csaknem a Duna partjáig ereszkedik. E puszta lakatlan futóhomokkal van borítva, s szürke színével igen szomorú látványt nyújt. A kincstár, melynek birtokát képezi, községeket telepít rája és szőlővel fogja beültetni az egész területet.” Azokban az években vette művelés alá a homokot a szorgalmas emberi munka. Verseci és fehértemplomi vincellérek telepedtek a sivatagba, akik a filokszéra rettenetes pusztítása után, a homokon próbáltak meg új szőlőültetvényeket telepíteni. „Mikor a filloxera elpusztította a verseci szőlőket, a termelők egy része a delibláti homoksivatagba menekült, és ott telepített szőlőket – írta Herczeg Ferenc A gótikus ház (1940) című emlékiratában. – Az a kincstári terület tipikus homoksivatag. A 30 méteres homokbuckák közt járva, az ember szinte várja, mikor szólal meg a tevekaraván kolompja.”

Erődi Kálmán 1914-ben Az Alduna és vidéke című könyvében lelkesen állapította meg: „a három ország határán a sokféle nemzetiségű Délvidéknek utolsó fél százados történetében a magyarság megerősödése örvendetes jelenségként domborodik ki”. S hogy az Al-Duna vidékén tett látogatása hol is vette kezdetét, az a leírásából is kiderül: a Delibláti homokpuszta az Alföldből 120–150 méter magasan kiemelkedő, löszplatón terül el. Futóhomokja a Karas, a Néra, a Morava és azon folyók hatalmas törmelékkúpjaiból származik, amelyek a Duna mai árterét egész a szerbiai hegyekig foglalták el. A Delibláti homokpuszta homokbuckái ezek, melyek Dunadombónál közelítik meg leginkább a folyót, hogy azután ismét elmaradjanak. Innen a Karasig ér a pusztának legmélyebb vonulása, ahonnan a Kossava szél a homokot északnyugat felé fújja.

„A Delibláti homokpuszta azon természeti csodák közé tartozik, amelyek olyan nagy számmal voltak a régi Magyarországon, és amelyekkel oly keveset törődtünk mi, régi magyarok – írta Herczeg Ferenc A Várhegy (1933) című, az ifjúkori éveinek emlékeit megörökítő emlékiratában. – Titokzatos fehér folt volt ez Délmagyarország mappáján, ahol ismeretlen állatok és növények, zsiványok és kísértetek tanyáznak. Én többször meglátogattam odakünn a sváb telepeseket, és nem tudtam betelni az elképesztően és szinte félelmetesen idegenszerű tájképpel.” A hegyeknek is beillő, óriás homokbuckák mind egy irányba vándoroltak, amerre a balkáni Kossava-szél fújta őket. A szorgalmas svábok szalmával kötötték meg a homokot, hogy az örökös szél el ne hordja a szőleiket. A Herczog-család minden esztendőben egyszer rokonlátogatóba átkocsizott Pancsovára. A gyerekek örültek az utazásnak, mert az út érintette a Delibláti nagy homokpusztát, ahol „jóízűen lehetett félni a zsiványoktól és farkasoktól”. Mivel a Deliblát valamikor a határőrvidék részét képezte, Mária Terézia katonai kormánya kísérleteket tett a fásításra, a csemeték azonban semmiképpen sem akartak gyökeret verni. A kincstár két kutat is ásatott, melyek olyan mélyek voltak, hogy csak lóval lehetett felhúzni a mélyből a vödröt, a kutakat azonban hamar betemette a futóhomok. A szorgalmas verseci svábok azonban kitakarították a kutakat, és a homok alatt nagy gonddal épített bolthajtásokat találtak, a bolthajtások alatt pedig, mikor betörték, tiszta víztükör csillogott. Kitűnt, hogy kétszáz esztendővel ezelőtt a hű granicsárok beépítették és betemették a kutakat, hogy elvegyék Mária Terézia kedvét a delibláti homok meghódításától. „A verseci telepesek templomot is építettek maguknak – folytatta az emlékezést Herczeg Ferenc –, én pedig, verseci képviselő koromban, oltárképet festettem nekik Ipolyival. Homoki Boldogasszonyt ábrázolja, a gyermekkel a karján. A kis Jézus szőlőfürtöt tart a kezében. Nem tudom, megvan-e még a kép, Deliblát ma jugoszláv terület, a Boldogasszony pedig a magyar szent koronát viselte szomorú szép fején.”

Évek múltán, amikor szülővárosa, Versec képviselője lett a parlamentben Herczeg Ferenc, elkísérte Darányi Ignác földművelésügyi minisztert a homokpusztába tett látogatásakor. A miniszter alaposan körülnézett, és meggyőződött, hogy a szegény ördögök emberfölötti munkát végeztek a vad homok mívelésekor. „A szőlőteleptől távol egy este megvártam a holdfölkeltét – emlékezett útjára Herczeg Ferenc A gótikus ház-ban –, és a szívfájdítóan melancholikus tájkép, mely bizonyára évezredek óta semmit sem veszített vadságából, adta meg a Pogányok című regényem első ötletét.” A homokpusztában ma 35 ezer hektárnyi terület esik a természetvédelem alá, ahol a hajdani telepesek utódaiként a szórványban magyarjaink jelentős csoportja él.