2022. január 26., szerda

A vezérférfiak szerepéről veszélyes tájakon

Zrínyi Károly, Csáktornya monográfusa – Három határország összeszögelésében (3.)

A magyarországi nemzetiségi viszonyokról szólt az író egy másik története is: amikor ama tragikus 1886. évi július 28-i párbaj után Herczeg Ferencet a bíróság négy havi fogságra ítélte, a váci fegyházban vele töltötte büntetését egy Slavici Joán nevű román elítélt is. Beszélgetéseik során gyakran szóba került a magyarországi nemzetiségek helyzete is, mire a román határozott öntudattal kifejtette: „Ne higgye, hogy minket okossággal vagy jósággal meg lehet nyerni. Mi nem akarjuk, hogy a magyar kormány jól bánjon a román néppel, jobban szeretnők, ha minél kegyetlenebbül elnyomná. Mert mi nem a megegyezést keressük, nekünk a jövőnk érdekében viszályra van szükségünk.” Herczeg Ferenc megjegyezte: Slavici a feketesárga nagyrománok közé tartozott, aki a bukarestieket söpredéknek tartotta, s bízott benne, hogy az egyesülés után az új Romániában „erdélyiek vezetése mellett ki fognak művelődni, és erkölcsileg is fel fognak emelkedni”.[1] Történelmi súlyú tehát a kérdés: hol, melyik oldalon is született meg és vált politikai programmá a magyarok és a nemzetiségek viszonyának agresszív, majd militáns átlényegítése? A nemzeti program meddig szolgálta a békés érdekek és erények érvényesülését, meddig volt önvédelem, és mikor vált háborút gerjesztő indulatok forrásává? 

Erősen vitatható tehát a nemzetiségekkel való viszonyok romlását a történelmi Magyarországon kizárólag a magyarság számlájára írni; a magyar–horvát viszony megrontóit az 1830-as évektől elsősorban a horvát nacionalizmus hangadóinak, a különböző elszakadási programok megfogalmazóinak soraiban kell keresni. A magyarság részéről megnyilvánuló jóindulatot, békés együttélési szándékot Poliány Zoltán, a Szlavóniai Magyar Újság főszerkesztője, a lap indulásakor közölt Beköszöntőben így foglalta össze: „Mi, midőn a szigorú törvénytiszteletet tartjuk szem előtt, olyan kérdésekben, melyek a szlavóniai magyarság egyetemének érdekeihez fűződnek, felemeljük szavunkat minden olyan esetben, midőn a Horvátországban élő magyarság jogainak csorbításáról van szó. […] a Horvát–Szlavónországokban élő magyarságnak elsőrangú érdeke, hogy beszélje az ország nyelvét, hogy békében és barátságban éljen az ország népével, s tegyen meg mindent a magyar és a horvát nemzet közti barátság megerősítése érdekében, de ezek a kötelességek ne zárják ki azt, hogy a magyarság megtartsa faji jellegét és nyelvét.”[2] Ezek a mondatok akkor jelentek meg, amikor Zágrábban és Belgrádban már kész tényként tekintettek a közös délszláv állam megalakulásának tervére, s ez a program alakította Szlavónia és Muraköz mindennapjait, közéleti valóságát is.

Zrínyi Károly a független horvát nemzeti egyház megalapítására vonatkozó tervek megvalósulását látta abban az egyházjogilag is vitatott eljárásban, amikor a Ferences-rend megreformálásának szándékával, a Vatikán jóváhagyásával, a Szent Lászlóról elnevezett ferences tartományt, amely évszázadokon át Pécs fönnhatósága alá tartozott, váratlanul föloszlatták, s a különvált részek a zágrábi püspökség hatáskörében új tartománnyá alakultak, amely a szt. Cyrill és Method nevet vette föl. Az eljárás során a huszonkét horvátországi zárda, melyek addig a magyar László-barátokkal – így a csáktornyaiakkal is – egyetemben a pécsi püspökséghez tartoztak, mostantól a horvát katolikus egyház által felügyelt intézménnyé váltak. Zrínyi Károly fölöttébb sérelmesnek – politikai cégér alatt megszületett alkunak – találta a magyar zárdáknak és rendházaknak a horvát Cyrill-Method tartományba történt besorolását. Látta annak a veszélyét, hogy ezekben a rendházakban ezentúl horvát nyelven, a horvát nacionalizmus szellemében fogják nevelni azokat a papokat, akiket később szolgálatra a Muraközbe fognak rendelni. „Magyar novicziust a rend nem fog kapni, de nem is fog fölvenni; s ha valaki, mint magyar, esetleg közéjük megy, ki fog vetkőzni nemzetiségéből, mire onnan kikerül. Zárdánk magyar levegőt fog szívni, de idegen érdekeket szolgálni. Magyar patronátus kegyeit fogja élvezni, de koloncz lesz a nyakunkon, mely törekvéseinkben, mozgásunkban akadályozni fog. Újabb sziget képződik a magyar nemzet tengerében, hol magyar szó nem fog hangzani, de ultra-horvát aspirácziókat fognak táplálni.” A csáktornyai ferences rendtartomány Zágrábhoz történt átcsatolásával arcul ütötték a magyar nemzetet. „Nem elég, hogy világi plébániáink odatartoznak Zágrábhoz, s hogy hiábavaló volt minden törekvésünk, hogy a szombathelyi püspökség alá kerüljünk, most ezt tetézzük azzal, hogy megengedjük, hogy zárdánk a magyar Csáktornyának közepén ultra-horvát szerzetrend kötelékébe osztassék be.” Csáktornya magyar területen fekszik, zárdájának magyar tartomány alá kell tartoznia! A zárdát 1659-ben gróf Zrínyi Miklós, a költő építtette föl, ellátta templommal, és a Szent Ferenc rendnek, azon belül pedig a László-barátoknak – a ladiszlaitáknak – ajándékozta. „Mit keresnek a cyrill-methodisták a mi rendházunkban? – tette föl a kérdést a cikk írója. – A Cyrill-Method-rend ez év [1900.] június 13-án született csak, amikor a ferenczieknek új tartományokká való felosztását publikálták.” Zrínyi Károly megjegyezte: a muraközieknek a szerzetesek ellen nincs kifogásuk, eddig is békében éltek velük, de nekik továbbra is „csak magyar szerzetesek kellenek”.[3] S mert úgy érezte, megszólalásával és föllépésével századok óta létező nemzeti ügyet szolgál, töretlen lendülettel folytatta küzdelmét a magyar intézményekért.

1 Uo. 236–237. p.

2 Poliány Zoltán: Beköszöntő; Szlavóniai Magyar Újság, 1908. október 4. 1. p.

3 Zrínyi Károly: Ne aludjunk, hanem cselekedjünk; Muraköz, 1900. július 1. 1–2. p.