2022. december 8., csütörtök

Holló az énekesmadarak között

Szabó T. Anna: Szabadulógyakorlat

Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című, harmadik novelláskötetének anyaga rendkívül sokszínű. A novellák különböző szövegváltozatai korábban már megjelentek a Nők Lapja, az Éva magazin, a Marie Claire és egyéb lapok tárcarovatában, némelyek közülük antológiaszerkesztők felkérésére készültek, egyeseket művészeti alkotások inspiráltak, és vannak köztük olyanok is, amelyeket neves szerzők irodalmi műve ihletett. Ez utóbbira kiváló példa az Isten kéje című írás, amely Esterházy Péter születésének 70. évfordulójára készült, a Harmonia Caelestis „Nagymama rendszeresen imádkozott” kezdetű szövegrésze alapján. Ebben Szabó T. Anna mindössze négy oldalba sűrítve beszéli el egy nagymama sanyarú élettörténetét olyképpen, hogy a novellában, miként az Esterházy-szöveg(ek)ben is, egy egész családi univerzum benne foglaltatik. Szokásokkal, hitvilággal, embertípusokkal, világszemlélettel, rengeteg asszociációs lehetőséggel. Nem egyszerű ennyi mindent úgy belesűríteni egy viszonylag rövid szövegtestbe, hogy a lényeg összeálljon, kikerekedjen és az olvasónak ne legyen hiányérzete. Szabó T. Anna azonban mindezt látszólag könnyedén megoldja, hiszen nemcsak az említett novella esetében, hanem a kötet többi írására is jellemző a szűkszavú, lényegre törő beszédmód, valamint az egyetlen élethelyzetre koncentráló, s a háttérinformációkat abból kibontó történetvezetés. Éppen annyi támpontot kapunk csupán, amennyi irányzékul szolgálhat az alapszituáció és az emberi jellemek felvázolásához, a konfliktus megértéséhez, a teljes történet nincs aprólékosan elmesélve, a finom részletek kidolgozása már az olvasó fantáziájára vár. Talán épp ez a feltételezett írói/olvasói partnerségi viszony teszi különösen izgalmassá a kötet novelláit, hiszen a kapott történetvázak szabadon körbeépíthetők, s a „hiányzó részek” a saját életünkből, a saját tapasztalatainkból vett mintákkal kiegészíthetők.

A kötetbe foglalt negyvenöt írás ugyan stílusában, tematikájában sokféleséget mutat, mégis felsejlik több csapásvonal, melyek mentén a novellák rendeződnek. Ezek közül a két leghangsúlyosabb csoportot az általam „kertnovellák”-nak, valamint a „hollónovellák”-nak nevezett írások képezik. A „kertnovellák” közé azon írásműveket sorolom, amelyekben különös fontosságot nyer a kert, mondhatni: a kert szimbólummá válik. Boldizsár Ildikó Mesepoétika című kötetében hangsúlyozza, hogy a mesékben a mesehősök leginkább a valóság elől menekülnek a szépség egzotikus kertjébe, amely ugyan a boldogok lakóhelye, de a mese hőse soha nem a boldogság állapotában leledzik, hanem folyamatosan úton van a boldogság felé. Ez a népmesei kertértelmezés található meg Szabó T. Anna „kertnovelláiban” is, amelyekben a tényleges kert esetenként kiegyenlítődik a parkkal, a növények határolta térrel, a természettel. Mégis, minden esetben valamiféle biztonságnak, szabadságnak, otthonosságnak (vagy ezek keresésének) a színhelyei, ahol az embernek (akár Rousseau-i értelemben is) vissza kell térnie a természetbe ahhoz, hogy a társadalom béklyóitól megszabadulva önmagát felszabadíthassa. „A kert a biztonság volt, a hazatérés” – áll a Nagymama kertje című novellában, amelyben a kert az anyaföld szimbólumává terebélyesedik, a kötet címadó novellájában pedig a kert a szabadságkeresés színhelye: „nyugalomban élni, mást nem is akartam. Üldögélni a kertben, nézni a cseresznyefa lombját, a fényszalagos felhőket és a szélben kavargó bambuszokat. Eggyé válni a világgal, természetes része lenni, mint egy macska, egy kő, egy bazsarózsa.”

Szabó T. Anna novellahősei is a valóság elől menekülnek a kertbe, térnek vissza gyökereikhez, keresnek valamit, amibe belekapaszkodhatnak, s ez a menekülés tényleges és szimbolikus egyben, hiszen a kert néha nem növények által belakott tér, hanem valamiféle belső menedék, a lélek terepe, ahová az elme kattogása alig hallik be. Innen, ebből a felszabadító otthonosságból némileg könnyebb szembenézni a világgal, vélt vagy valós kudarcokkal, párkapcsolati gondokkal, traumákkal, az elmúlás tényével. „Felfedeztem magamon az öregedés csalhatatlan jelét. Nem a ráncokat, hanem azt, ahogy a test lassan meglazul, ahogy a hús kezd függetlenedni a csonttól, ahogy a bőr nyomásra egyszerre nem ugrik vissza: hirtelen megéreztem öltözés közben, hogy valami végleg megváltozott” – mondja a Szabadulógyakorlat című novella hőse, aki rettenve tapasztalja meg „a pusztulás alattomos beszivárgását a testbe”, majd épp a természetközeliségnek, a meditációnak, az „újraképzelt könnyűségnek” köszönhetően képes felülemelkedni a dolgokon, megtalálni a nyugalmat, megszeretni önmagát, ezzel megőrizve a lélek kortalanságát. Idáig azonban hosszú út vezet. Erről tanúskodnak a „hollónovellák”, melyeknek hősei kívülállónak, csúfnak, sikertelennek és boldogtalannak érzik önmagukat, képtelennek a társadalomba való beilleszkedésre: „Holló vagyok az énekesek közt, torokhangon kurrogva dúdolgatom a sötétség dalát. Ismerek minden szerteágazó lehetőséget, az okok és okozatok végtelen láncolatát ismerem, mert öreg vagyok már, forgószelek, katasztrófák túlélője, tudás őrzője, vészmadár” – kesereg a Holló című novella narrátora, aki sokak traumáját fogalmazza meg, amikor arról beszél, hogy „amióta az eszem tudom, vágytam rá, hogy másmilyen legyek”, mivel „nem tudom magam hiánytalanul beletapasztani a világba”. A beilleszkedési képtelenség, az önmagunkkal való elégedetlenség azonban visszájára fordítható életérzés, amely apránként kiépített önismerettel és más szemléletmóddal az előnyünkre is fordítható: „ráfekszünk a szélre, otthon vagyunk az ég alatt. Rálátunk a világra, mélységét-magasságát bejárjuk, károgásunk a szabadság dala” – fogalmazza meg a Holló-narrátor önnön megnyert lelki békéjének a titkát, mely abból a felismerésből fakadt, hogy az ember számára a legfontosabb tapasztalás otthon lenni a világban, otthon a testben. A Szabadulógyakorlat novelláinak talán ez a legszebb és legfontosabb tanulsága.