Jézus ezeket mondta tanítványainak a világ végéről:
„Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.
Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.
Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.” (Lk 21,25-28.34-36)
Krisztusban, Kedves Testvéreim!
Ijesztő dolog hallani Jézus szavait a mai evangéliumban. „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek.” A karácsony előtti, mintegy négyhetes Jézus-váró időszak figyelmeztet, hogy várnunk kell Jézus eljövetelét. Ha igazán találkozni akarunk vele, akkor új életet kell kezdenünk, vagy legalábbis teljes egészében föl kell frissítenünk, élővé kell tennünk a Vele való kapcsolatunkat: egyrészt a megújulás vágyával, másrészt a szeretet tetteivel.
Amint tudjuk, adventben Jézus Krisztus hármas eljöveteléről beszélünk:
1. Beszélünk egy múltbeli eseményről: a bűnbeesés utáni isteni ígéret alapján, a választott nép Messiás-várásáról. Ezt a múltbeli eseményt az adventi időszakban, a szentmise ószövetségi olvasmányaiban elhangzó prófétai jövendölések idézik föl.
2. Beszélünk a kegyelmi eljövetelről, vagyis arról, hogy a jelenben mi magunk is várunk, és a szeretet tetteivel közreműködünk, hogy Jézus egyre teljesebben megszülethessen bennünk és közöttünk, s ily módon környezetünk számára.
3. Végezetül várakozunk, hogy amikor Jézus eljön majd a világ végén – s ki tudja, melyik nap következik ez be –, készen találjon minket. Erre a várakozásra, virrasztásra biztat bennünket Jézus a mai evangéliumi szakaszban.
Így hát az adventi időszak egyik fontos témája: a VÁRAKOZÁS, a virrasztás, mégpedig a jelenben, az Úr Jézusnak lelkünkbe való megszületésére, érkezésére. Erre pedig fel kell készülnünk: a lehető legbensőségesebben kell átélnünk az advent idejét, ha azt akarjuk, hogy a karácsony melege ne tűnjön tova az ajándékok kibontásával, hanem szeretettel töltsön el legalább a következő év decemberéig. Advent idején mi arra várakozunk, és az után vágyódhatunk: ami megtörtént, és Akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. A keresztény ember tehát: váró ember, mégpedig Jézust váró ember. Így volt ez a kereszténység kezdetétől fogva. Szent Pál levelei tesznek tanúságot róla: „Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét (Tit 2,13). Maga Jézus biztatott bennünket erre a várakozásra. Hiszen Ő tanított bennünket így imádkozni: „Jöjjön el a Te országod!” Már itt van az Isten országa, és még sincs itt. Különös kettősség, a már igen és a még nem, azaz még nem teljesedett be, de már úton vagyunk benne. Az Isten országának várása Jézus halála és feltámadása után Jézus-várássá alakult. Ismerjük az újszövetségi Szentírásból, az őskeresztények arám nyelven mondott imáját: „Maranatha” (1Kor 16,22). Ezt a szót kétféleképpen is le lehet fordítani, attól függően, hogyan olvassuk: Urunk jön. Urunk, jöjj! Az őskeresztények valószínűleg az utóbbi értelemben használták, de örömteli reményük alapja éppen az volt, hogy ezek a szavak állító mondat formájában is érvényesek. „Jön az Úr”, egész biztosan jön! Senki jövetelét meg nem gátolhatja.
Mi pedig várjuk, reménykedve várjuk, és imádkozva kérjük ezt a nagy, biztos eljövetelt, amely megnyitja számunkra az örök életet. „Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.” Így imádkozzuk a hiszekegyet. Ez az „örök élet” szoros kapcsolatban van Jézus-várásunkkal. Ugyanis csak olyan „örök életre” érdemes várni, amelyet a szeretet tölt ki. Ha senkit nem várunk és senki nem vár ránk, ha senkit nem szeretünk, és senki nem szeret, akkor értelmetlen az élet. Ha egy ilyen élet örökké tart, az a pokol. Csak úgy érdemes örökké élni, ha az élet találkozás azzal, akit reménykedve várunk, és aki reménykedve vár bennünket. Mert nemcsak mi várjuk Jézust, hanem Jézus is vár minket. Nemcsak mi várjuk az Atyaisten országának eljövetelét, hanem az Atyaisten is vár mireánk, gyermekeire – bizony sokszor „tékozló” gyermekeire –, és ujjongva örül, ha hazatalálunk, és szívére ölelhet bennünket. Azonban a Jézus-várásból fakadó élet nem jelent, NEM jelenthet semmittevést, ölbe tett kézzel való tétlenkedést, hanem a tevékeny szeretetet kell hogy jelentse. A szeretet tetteit, kiváltképpen most, a világ mai helyzetében. Miközben Jézusra várunk, Ő jön felénk az éhező, szomjazó, ruhátlan, szállástalan, beteg, rabságra vetett „legkisebb testvérünk” személyében. Jön Jézus a szeretetre és megértésre éhező emberek személyében.
Jön a Szentírás örök érvényű krisztusi szavainak formájában. Jön a mindennapi szenvedésekben. Jön az Oltáriszentségben. Jönni fog halálunk óráján.
Ezért hát vigyázzunk, kedves testvéreim, hogy hogyan várakozunk. Legyen mindennap készséges a lelkünk az Úrral való találkozásra. Az adventi hajnalok „rorátés” várakozásában nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban, szavainkban, cselekedeteinkben, életvitelünkben, magatartásunkban. Igaz, sokszor csődöt mondunk, de nem kell kétségbeesnünk, mert van lehetőségünk arra is, hogy mindig újra kezdjünk a bűnbánat segítségével, mert itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja, éljünk hát vele, míg nem késő! Ámen.
