2022. január 28., péntek

Érdeklődés

Láthatóan udvarias az ember, az alkalmi ismerős, merthogy először is megkérdezi, hogy kérdezhet-e valamit, csak ezután tér a lényegre. Nem nagyon megbízhatónak mondható szemmértékem szerint megvan ötvenéves. Fiatalságát bizonyosan a múlt rendszerben töltötte, nem csupán érintőlegesen találkozott a szocializmussal, férfikorának java részét pedig a mostaniban – nevezzük talán kapitalizmusnak – élte le. Tanúja vagy talán részese volt a rendszerváltásnak, a mámorának és buktatóinak, a kormányváltásoknak és a nemzetpolitika fordulatainak. Megvallom, meglep a kérdése: – Mondja, élnek ott még magyarok?
A határ túloldalán zajlik ugyanis a társalgásunk, az érdeklődése pedig a vajdasági magyarság iránt szól. A humorérzékem nem lehet annyira csökevényes, hogy ne fedezném föl érdeklődésében a kedélyességet, ha volna benne valamicske humor, bár az nem nagyon illene a korántsem könnyed témához. Lehet esetleg provokátor vagy állambiztonsági ügynök, aki kisembernek öltözve – nem kihívóan és a sorból kilógóan – jár-kel a rábízott területen és a célszemélyek között. Mert mégiscsak gyanús az, ha valaki kőhajításnyira a másik országtól – ahova eljuthat fél óra alatt – ilyesféle kérdést tesz föl. Az útlevél hiánya sem lehet már ok a kirándulás mellőzésére, mivel személyi igazolvánnyal a zsebében és akár egy környezetvédő és spórolós kerékpárra ülve fél nap alatt alaposan kikérdezhetné például a horgosiakat a magyarok meglétéről, a migránsgondokról és a határátkelési tapasztalatokról is. Meg ha érdekli, a mindennapokról is.
Egyazon rendezvényen ültünk türelmesen, mégiscsak képben kellene lennie. Mentegetem magamban: kérdése biztosan nem arról szól, hogy vagyunk-e még néhányan, hanem tömegesen. Őszintének tűnő érdeklődésére apró léptekben magyarázni kezdem a tényeket, megtoldva helyenként a véleményemmel is. Beszélek a tömbről és a szórványról, a kivándorlás áldásosnak nem nevezhető következményeiről, a nyelvi, oktatási és kulturális jogainkról, no, nem fényezem csillogóra a helyzetünket, de elviselhetetlenre sem mázolom. Megvillantja az irredentizmus halvány sugarát, de olyképpen, hogy: ugye arra már nincs esély. Egyetértünk, hogy más időket élünk, más szelek fújnak, az sem biztos, hogy vadabbak a korábbinál, csak jól kell hasznosítani az energiájukat.
Homályos világnézetének és politikai véleményének kifürkészésére megdicsérem a magyar kormányt azért, mert nem mellőzi az anyagi támogatásokat sem, mégis az egész rendszer, a szélesebb körű kapcsolattartás a fontosabb. Az óvodák és iskolák megtartása, a kulturális intézmények megőrzése, a műemlékek, az állampolgárság, a nem minden tekintetben hasznos anyaországi oktatás igénybevételének lehetősége. Ha nem zötyögne gyakran nagyon a határátjárás, már-már feledhetnénk, hogy melyik országban vagyunk. Itt is, ott is otthon érezheti magát az ember. De a hazaérkezés az lesz majd, ha – igaz, beláthatatlan idő múltán – a schengeni társaságba jutunk, és valóban észrevétlenül járhatunk-kelhetünk mindenfelé. Van a megjegyzésemben vaskos irónia is, mert bizony egyelőre távcsővel sem látjuk az effajta jövőt.
Emberünk viszont azt kezdi fejtegetni, hogy csak az egyesült Európa oldaná meg ezt a gondot, persze a megoldásból Szerbia sem maradna ki. Én viszont kétkedve fogadom, mondván: nem hiszi, hogy a nemzeti közösségek megőrzése helyett a gyengítésük és a birodalmi érdek sürgetné az egyesülést?
Ilyesmit ő föl sem tételez.
Gondolja, hogy akik azt sem tudják, hogy létezünk, azok majd szorgoskodnak a megmaradásunkon? – kérdezem. Ő meg továbbáll.