2022. január 28., péntek
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Egy undok nő

Tisztelt Atya!
A nevelőapám keresztanyja egy rettentően undok nő. Sokat kritizált engem, gyerekként gúnyolt, de az apámmal se kedves. Nem is értem, hogy ő miért tartja még mindig a kapcsolatot ezzel a nőszeméllyel. 
Kaptam egyszer tőle egy kaktuszt. Ettől az asszonytól. Pont olyan tüskés, mint ő. Nem dobtam ki, pedig azt kellett volna. Ott díszeleg az ablakomban. Gyűlölettel nézek rá. Az az asszony sokszor keseríti meg az életünket. Én meg már a tőle kapott virágra is haragszom. Hát milyen vagyok én, atya? Én se vagyok akkor különb, nem? Elza


Tisztelt Elza!
Első gondolatként nekem az jön be, hogy mindegyikünk lehet undok valakik szemében, mindegyikünk kritizálhat, gúnyolhat valakiket, adhatunk ajándékba tüskés kaktuszféleséget, keseríthetjük valakinek az életét, mindegyikünkre nézhet valaki gyűlölettel, haragudhat a ránk emlékeztető dolgokra.
Tehetünk arról, hogy valakik szemében undokok lettünk? Mert hát nincs olyan ember, aki mindenkinek tetszik. Ugye igaz, hogy egyikünk sem olyan tökéletes, hogy soha ne kritizálna, gúnyolna senkit? Ugye az is megtörténik, hogy valami szúrós dolgot ajándékozunk? És, ugye, teszünk olyat, ami gyűlöletre indít, elkeserít valakit, és tudunk okot adni, hogy haragudjanak ránk?!

Hiszem, hogy Ön is igent mond ezekre a kérdésekre. Ez a beismerés azért kell, hogy tudatosítsuk magunkban, milyen nyomasztó érzés megtudni, hogy valaki undoknak, kritizálónak, gúnyolónak lát minket, hogy gyűlöl és haragszik ránk. Ha átéltünk már ilyen rossz érzést, akkor képesek vagyunk belegondolni, milyen szörnyen fájna nevelőapja keresztanyjának, ha megtudná, Ön mit érez az irányában, milyennek látja, milyen emlékei vannak róla, mennyire gyűlöli és mennyire haragszik még a tőle kapott virágra is. Lehet, hogy már meg is tudta, vagy ha nem, akkor meg fogja tudni. Ha esetleg földi életében mégsem, akkor a halála utáni órában, amikor Isten lepergeti előtte élete filmjét, amiben majd ott szerepel Önnek minden vele kapcsolatos gondolata, érzése, szava, cselekedete. Ilyen értelemben is mondja Jézus, az élők és a holtak bírája: „Mert nincs rejtett dolog, amely ki ne tudódna, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna.” (Mk 4,22)
Ez a beismerés és felismerés ezért fontos, mert megérteti velünk, hogy ezekkel olyat teszünk másoknak, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek. Az élet egyetlen Tanítómestere („Ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus.” – Mt 23,10), Jézus Krisztus aranyszabályként fogalmazza meg: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak.” (Lk 6,31) Ez azt is jelenti: „Ne bánjatok úgy az emberekkel, ahogy nem akarjátok, hogy veletek is bánjanak.”

Ebben az értelemben Elzának azt kell tennie, hogy nevelőapja keresztanyjában ne az undokságot lássa, hanem valami benne rejlő értéket. Ez az érték lehet az is, hogy az apja – habár neki se kedves – még mindig tartja a kapcsolatot vele. Tehát van benne valami érték, amiért az apja ezt teszi. Ha valakiben van 99% rossz, és 1% jó, és mi ezt az 1%-ot nézzük, akkor még kedvelhetjük is, méghozzá ezért az 1% jóért. Isten azért tud kedvelni minden embert, mert a legkevesebb jót is meglátja benne.

Ott van aztán az a tény, hogy sokat kritizálta, gyerekként gúnyolta Önt. Isten a kritizálást és gúnyolást azért engedi meg, hogy felismerjük és beismerjük, igazából nem vagyunk jók, van bennünk tökéletlenség, önzés, elvakultság, rossz hajlam. Ezt az igazságot fejezi ki a közmondás: „Tévedni emberi dolog.” Jézus világosan kimondja: „Senki sem jó, csak egyedül Isten.” (Lk 18,19) „…ti, bár rosszak vagytok, tudtok jót adni fiaitoknak…” (Lk 11,13) A bennünket érő kritizálást, gúnyolódást pozitív értéknek kell tekintenünk, mert ez vezet rá bennünket arra, hogy javítsuk, fegyelmezzük, neveljük, tökéletesítsük magunkat. Aki nem fogadja el a kritizálást, gúnyolódást, hanem megsértődik, az öntelten jónak és tökéletesnek képzeli magát, és ebben a beképzeltségében mindenkit kritizál és gúnyol, aki nem olyan, mint ő. Persze, senki sem olyan, mint ő!

Egyszóval, tisztelt Elza, ne emlékezzen többé sértődötten a kritizálásokra és a gúnyolódásokra, hanem fogjon hozzá az önneveléshez, az önfegyelmezéshez, önmaga tökéletesítéséhez. A Biblia ezt a szenttéválás munkájának nevezi. Jézus az evangéliumban ezt így mondja ki: „Ti legyetek tökéletesek, ahogy mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48) Mózes Törvénykönyvében pedig Isten mondja ezt: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok!” (Lev 19,2)
Vegyük sorra még a gyűlöletet keltő tüskés kaktuszokat és a haragra gerjesztő virágokat. Ezek Isten csodálatos teremtményei. Ne azt lássa bennük, hogy attól az asszonytól kapta őket, hanem azt, hogy Isten teremtette ezeket, az emberek örömére, Önnek is az örömére. Így bármikor ott látja a kaktuszokat díszelegni az ablakában, a virágokat nyiladozni a lakásában, akkor mindig felvidul és boldognak érzi magát. Meg kell tanulnunk mindenben Isten szeretetének az ajándékát látni, hogy háborgás nélkül, békében élhessük az életünket.

Nagyon jó, hogy önmagával szemben is kritikát gyakorol: „Hát milyen vagyok én? Nem vagyok különb nála!” Ez igaz. Az undokot utálja. A kritizálót és gúnyolót gyűlöli, haragszik rá. A Biblia nyelvén: „A rosszat rosszal viszonozza.” Aki Önhöz rossz, ahhoz Ön is rossz. Ezzel valóban saját magának teszi a legnagyobb rosszat. Minden rossz gondolat, rossz indulat, rossz beszéd önmagát az embert károsítja, idegalapon megbetegíti. Divatos kifejezéssel mondhatjuk, hogy mindez stresszeli az embert. A stressz pedig – köztudott – a legnagyobb rombolója az ember testi-lelki egészségének.

Elsősorban és legfőképpen a magunk érdekében kellene „kigyógyítani” magunkból (a javulás, a fegyelmezés, a nevelés, a tökéletesítés, a szenttéválás munkájával, ahogyan azt az előzőkben már írtam) a rossz gondolatokat, indulatokat, beszédeket. Testi-lelki egészségünket, igazi jólétünket csak akkor tudjuk megteremteni és megőrizni, amikor békében vagyunk minden emberrel, és felebarátként szeretjük őket. A szeretet pedig ez: Bánjunk a felebaráttal úgy, ahogyan szeretnénk, hogy velünk bánjanak, és ne bánjunk velük úgy, ahogy nem szeretnénk, hogy velünk bánjanak.

Az utóbbi hetekben azt tanultam meg, hogy miközben látom az embereket, nem nézem a viselkedésüket. Látom a rosszat, amit tesznek, ami sok esetben bosszantó, dühítő, elkeserítő, de ezt a szememmel nem nézem, és az eszemmel nem foglalkozom vele. Csak azt nézem a szememmel, és csak azzal foglalkozom az eszemmel, amit az adott jelen pillanatban tennem kell, amit ott és akkor teszek, és minden erőmmel azon vagyok, hogy azt az egyet jól csináljam. Olyan jól, hogy Isten – aki engem úgy néz, mint ahogy az edző nézi a versenyre készülő sportolót – elégedett legyen a munkám végzésével. Sokféle bosszantó helyzet, sokféle dühítő és elkeserítő viselkedés volt. Azt fedeztem fel, hogy mindez nem hat rám, nem befolyásolja a közérzetemet, lélekben szabad vagyok ezektől, így képes vagyok vidáman és békésen tenni a teendőimet, igazán boldogan élni az életemet.

Biztos, hogy mindenki számára ez lenne az egészséges és boldogító életmód.
Ajánlom Önnek, tisztelt Elza: többé ne nézze azt a rettentően undok nőt, ne emlékezzen a sok kritizálására és gúnyolódására, ne nézegesse gyűlölettel a tüskés kaktuszokat, és ne haragudjon többé a tőle kapott virágokra. Ne hagyja, hogy megkeserítse az életét. Nézze ezentúl saját élete jelen pillanatát, abban az adott tennivalót, és cselekedjen úgy, hogy Isten, aki kritikus szemmel nézi, elégedett legyen jól végzett munkájával. Akkor testi-lelki egészségben és boldogító jókedvben éli az életét a földön, és örökre folytatja majd a mennyben.