2022. január 23., vasárnap

Köd előttem, köd utánam

Napok óta forgatta magában a szót, hogy és mikor mondja meg a fiának és a menyének, hogy összepakolja azt a kevés motyóját, ami vele van és haza megy. Nincs oka panaszra, nem arról van szó, csak épp idegen itt, nem tud megszokni.  Amikor még Marcsika, a felesége élt, akkor se jöttek sokszor, esetleg valami ünnepre és előzetesen egyeztetve az időpontot. A kismenye nem olyan volt, mint náluk a faluban az asszonykák, hogy csak úgy be lehetett nézni, hogy mi újság van. Városi lány – gondolta –, rendes a maga módján, de idegen maradt ennyi év után is. Kicsit fennhéjázó, okoskodó, könnyen megsértődik, de ha a fia szereti, megfelel neki, ők nem szóltak bele a választásába. „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég” – ezt mondta annak idején a nagyanyja, és ők betartották, sőt sose aludtak a fiataloknál, reggel jöttek, délután mentek. Eszébe jutott egy gyerekkori emléke, amikor valami katona cimborája nagyapja szakaszából úgy befészkelte magát hozzájuk, hogy hetekig etették-itatták, és még válogatott is, meg zsörtölődött mindenért, osztotta az észt. Egy hétfő reggelen mamóka szépen összepakolta a holmiját, kirakta az udvarra, és amikor nagy ásítozva kijött a vendég az udvarra, odamutatott, és annyit mondott: – Na, adjon az Isten jó utat, el lehet menni, mind a vízig szárazon – és behúzta a konyha ajtaját, hallani lehetett, ahogy elhúzta a reteszt. Ők meg, öten fiúk úgy nevettek, hogy el kellett szaladniuk a mező felé, nehogy kapjanak az ostorral a meztelen lábszárukra. Az emlék könnyeket csalt a szemébe, mióta öregszik meg egyedül maradt, egyre érzékenyebb.

Csiszár Elek: Magány

Engedett egy pohár vizet a csapból, szép a konyha, meg kell hagyni. Az egész lakás gyönyörűen berendezett, igaz, az ablakon alig mer kinézni innen a hetedikről. Szerencse, hogy az ócska kis rádióját magával hozta, legalább azt hallgatja. Igaz, a fia megmutatta, hogy kell kezelni a tévét, de ő ahhoz nem nyúl, annyi gomb meg csatorna között nem igazodik el. Még csak az kéne, hogy elrontson valamit. Akkora a képernyője, mint náluk régen a kis moziban volt a vászon. Néha este bemegy, nézi egy darabig, de mindig kapcsolgatják, hogy ezt is látták, azt is, ő meg nem szól, pedig a múltkor valami régi film ment, jó lett volna végig látni, de a menye fintorgott, hogy mi ez az ócska fekete-fehér vacak. Ő meg persze nem erőltette, kisomfordált a kis szobába, észre se vették. A hűtőt se nyitogatja, nem vesz ki belőle semmit, a fia csak a fejét csóválja esténként, mikor megjönnek, hogy ő nem evett egész nap semmit, csak a kenyeres kosárból a serclit. Pedzegették, hogy házhoz kéne rendelni meleg ebédet, de aztán annyi dolguk volt, hogy el is felejtették.
 Úgy beszélték meg, hogy amíg ellátja magát, marad a kisházban, a téli hónapokat meg itt tölti. Minek kint bajlódni favágással, rosszul szelelő kéménnyel, itt központi fűtés van, folyik a meleg víz, csupa kényelem. A gyerekszobát átrendezték, nem volt annak lakója sose. Elvolt, de hiányzott neki a tág udvar, a műhelye, ahol mindig talált valami matatnivalót, meg Zsemle, a kis korcs kutya is, aki mindig ott lábatlankodott körülötte. A szomszédasszony vállalta, hogy tavaszig vigyáz rá, de ő úgy gondolta el, hogy haza megy. Még ma. Gondosan megírta, hogy köszöni a szíveslátást, nagyon jó volt, majd tavasszal várja őket, akkor már felszárad a bekötő út, kijöhetnek a szép új autóval. Rá ne legyen gondjuk, ellátja magát a megszokott helyen. Végül odaszorított még egy sort: Édes fiam, öreg fát már nem lehet átültetni, csókol apád.

Csiszár Elek: Hazafelé

A buszmegállóban csak egy órát kellett várnia, de türelmes volt, s mire felült, a leszálló ködtől nem látta tisztán a hatalmas lakóházakat, csak itt-ott villant fel egy ablakban valami halvány fény. – Köd előttem, köd utánam – dudorászta halkan, és elfogadta a mellette ülő termetes asszonykától a hájas tésztát.
Ismerős íze volt, otthon főzött szilvalekvárral töltve.