2022. január 28., péntek

A vezérférfiak szerepéről veszélyes tájakon

Zrínyi Károly, Csáktornya monográfusa – Három határország összeszögelésében (2.)

A távozó igazgató és a helyébe lépő Zrínyi Károly kapcsolatának kezdete azonban jóval korábbra tehető. A Margitai József felelős szerkesztő gondjaira bízott Muraköz című lap hetedik évfolyamának végén, 1890. december 21-én jelentette be, hogy Zrínyi Károly – akkor még polgári fiúiskolai tanár – főmunkatársként csatlakozott a szerkesztőség munkájához. Alig egy évvel később, 1891. augusztus 2-án megszűnt ugyan főmunkatársi státusza, de továbbra is a munkatársak legszűkebb köréhez tartozott. 1896. január 5-én a Muraköz XIII. évfolyamának 1. száma Margitai Józsefet, mint felelős szerkesztőt, Zrínyi Károlyt pedig, mint segédszerkesztőt tüntette föl. Első írása Alapfokú ipariskolánk címmel, r. r. jelzettel, 1890. július 13-án jelent meg, ezt követően gyakran foglalkozott a vidék közművelődési életét érintő kérdésekkel: A haladás jelei című írásában az iskolaév kezdetét jelző ünnepélyeket méltatta (1890. szeptember 21.), A Dunántúli Közművelődési Egyesületben pedig az egyesület megalakulásának művelődéstörténeti jelentőségét értékelte (1890. november 22.).[1]

1891 tavaszán többrészes cikksorozatban elemezte-értelmezte az akkor éppen aktuális népszámlálás eredményeit, méltatta annak csáktornyai, muraközi, és zala-vármegyei vonatkozásait. Fölbecsülhetetlen a népszámlálás jelentősége, mert ez az egyedüli eszköz, amely az állam és a nép viszonyának helyes ismeretére vezet – emelte ki tanulmánya bevezetőjében a szerző. A statisztikai adatok tekintetében Csáktornyát és a külközségeket – Buzás külvárost, Bottyán külvárost és Zrínyi külvárost – elkülöníteni nem lehet, mégis szükségesnek ítélte külön kiemelni a város fontosabb adatait, „hogy így a várost magát, mint törekvő, a haladás s a magyarosodás útján jelentékeny előmenetelt felmutató legjelentősebb tényezőjét a Muraköznek, s egyik legműveltebb községét a megyének” a maga reális tényeiben bemutathassa. „Szeparáltam tőle a községeket azért, mert ezek elmaradottságuknál fogva úgy a magyarosodásnak, mint a culturális állapotnak percentjét lényegesen leszállítanák. S ez csakis a város intelligentiájánk lenne rovására” – bocsátotta előre Zrínyi Károly. Úgy vélte, hasznos az elkülönítés, mert az adatokból kitűnik, hogy Csáktornya elsősorban iparos s kereskedő város, azonkívül polgári értelemben művelt, „hatalmasan magyarosodó község”. Az elemző a népszámlálási adatokban meglátta a város és a vármegye értelmisége, társadalmi és politikai vezetői addigi munkájának gyümölcsét, s azt remélte, hogy a számba vehető eredményekből a város „erőt merít ama nagy munkához, amely nemcsak a jelen századnak utolsó évtizedében, de bizonyára a jövő század küszöbén is reá vár még, hogy t. i. úgy anyagi, mint szellemi intelligentiájával zászlóvivője legyen épp úgy a kultúra terjesztésének, mint előharczosa a vidék megmagyarosításának”. Mert Csáktornyának a déli határszélen különös missziója van: a magyar közösség megtartásával, gazdasági és kulturális fölemelésével kell erőt mutatnia a horvátosító törekvésekkel szemben. „S hogy határozott sikereket is fog aratni, zálogát bírjuk ennek eddigi kitartó munkájában.”[2] 1870-ben Csáktornya 236 házban 2384 lakost számlált, két évtizeddel később, 1890-ben pedig 315 épületben 3268 lakos élt. Ha csak abban az arányban növekedett volna a lakosság, mint ahogy ezt az 1880-iki népszámlálás jelezte, a városnak 1890-ben 4914 lakossal kellett volna rendelkeznie. Hogy ez mégsem így történt, hogy a halandóág nem az előre látott módon alakult, annak az akkoriban gyakran fellépett járványok voltak az okozói.

Az utolsó három népszámlálás adatai szerint a város lakosságának vallási szerkezete a következőképpen alakult:

 

Vallás és anyanyelv viszonya[3]

r. kath.    1870: 2536   1880: 3326   1890: 3453

ref.          1870: 2  1880: 11        1890: 18

ág. ev.            1870: 23        1880: 37        1890: 47

g. kat.             1870: -           1880: 3  1890: -

g. kel.             1870: -   1880: 2  1890: 2

unit.               1870: -           1880: -   1890: 1

izr.          1870: 388      1880: 431      1890: 514

Csáktornya belvárosának lakosságát 1880-ban 1539 (47,9%) horvát, 828 (25,8%) magyar, 665 (20,7%) német és 68 (2,1%) egyéb nemzetiségű lakos képezte. A vallásfelekezetek közül a reformátusok és unitáriusok mindnyájan magyarok voltak, a római katolikusok 31,4%-a, az izraelitáknak 50,9%-a, az ágostaiaknak 55%-a vallotta magát magyarnak. 1890-ben ez az arány lényegesen módosult, a népszámlálás 1578 (48,3%) horvát, 1148 (35,1%) magyar, 505 (15,4%) német és 37 (1,2%) egyéb nemzetiségű lakos jelenlétét mutatta ki. A magyarság létszáma tíz év alatt 320 fővel (38,6%) növekedett. 1890-ben 900 fölötti volt azoknak a száma, akik anyanyelvükön kívül a másik két nyelven is ki tudták fejezni gondolataikat, vagyis: a lakosságnak 28 százaléka három nyelven beszélt, ami Zrínyi Károly szerint elsősorban a két évtizede magyar nyelven működő községi elemi és polgári iskolának volt köszönhető. Az elemző összefoglalója végén megjegyezte: „Elégedjünk meg a magyarság impozáns térfoglalásának kimutatott eredményével, s a magyarságnak úgy számban, mint intelligencziában való még nagyobb mérvű emeléséhez vállvetve munkálva működjünk közre, hogy az egységes hazánknak kiépítéséhez szükséges munkából a minket illető részt mi is kivehessük.”[4]

Csáktornyán az 1890-es népszámlálás adatai szerint 3268 lakosból 2443 (74,91%) tudott írni-olvasni. Zrínyi Károly a város statisztikai mutatói alapján megállapította: Csáktornya műveltség tekintetében Magyarország városainak sorában előkelő helyet foglalt el, más tájain a hazának meg lehetnénk elégedve, ha a fejlődés általános mutatói ilyen fényes képet mutatnának. „Íme, itt a gyümölcse az iskolák iránt való érdeklődésnek – fejezte be az 1890-es népszámlálás eredményeinek elemzését Zrínyi Károly –, s azon páratlan áldozatoknak, amelyekkel a város két évtized óta a közoktatásügynek adózik. Azt hisszük ez az eredmény fényes elégtételül szolgál városunk elöljáróinak, iskolaszékének s vezérférfiainak azon különböző időben tapasztalt támadásokért azok részéről, kik az iskolákra fordított költségeket nemcsak óriásiaknak, de fölöslegeseknek is tartják. Talán tanulnak az eredményekből ők is!”[5]

Zrínyi Károly A népszámlálás eredménye című elemzéséből kitűnik: a szerző a magyarosítási törekvések és a magyar kultúra terjesztésének határozott jelenlétében látta Csáktornya és a Muraköz társadalmi-politikai fejlődésének és erősödésének, egyszersmind fölemelkedésének a zálogát. Ő az, aki tanárként katedrán, közíróként pedig a Muraköz lapjain az egyre agresszívebb horvát nacionalizmussal szemben fönnhangon hirdette a magyarosítási törekvések jelentőségét. Amíg pályatársa, Margitai József, iskolai tankönyvek, nyelvkönyvek és énekeskönyvek szerkesztésével csöndes munkálkodója volt a „magyarság iránti érzelmek” serkentésének, s a katedráról gyarapította a horvát ifjak sorában a magyarok iránt kellő rokonszenvvel – olykor együttérzéssel – viseltetők táborát, addig Zrínyi Károly radikális megszólalásaiban határozott politikai programot hirdetett. A névmagyarosítás című írásában a magyarság és a nemzetiségek viszonyáról szólva kiemelve: amit Magyarországon erőszakos eszközökkel soha senki meg nem kísértett, azt elérték a századok békés munkálkodásai: az idegen nemzetiségek tömegéből sokan beléolvadtak a magyarság nemzeti közösségébe; a magyar fajnak az idegen nemzetiségekkel szembeni térfoglalása fölöttébb szembetűnő, s „nyugodtan nézhetünk a jövőnk elejébe, mert tervszerű munkálkodással el fogunk érni legalább annyit, hogy a magyar elem óriási túlsúlyával határozott nemzeti jelleget fog adni ennek az államnak, ahol minket sokan még most is uzurpátoroknak [bitorlónak – M. F.] tekintenek csak.” Hogy a magyar nemzet szívóssága mily „asszimiláló munkát” végzett a nemzetiségek soraiban, arról az idegennevű, de megmagyarosodott hazánkfiainak százezrei tanúskodnak, „kik szokásaikat, nyelvöket a magyarral fölcserélték”; akik ugyan lehet, hogy szívvel-lélekkel még nem magyarok, de hogy magyarul éreznek, s magyarul gondolkoznak, az egészen bizonyos. S miért mindez az áldozat? „Csak azért, hogy vele a magyar fajt erősítsék; hogy azt külsőleg, a külföld előtt számbelileg is impozánssá tegyék, hogy megkoronázzák elhatározásukkal azt a nagy nemzeti átalakító proczesszust, amely a magyarosodás tényében kulminál, s mely a névmagyarosítás mozgalmában külső kifejezést nyer.” A magyarosodást hazafias áldozatnak vélte, melyet nemzetiségeink a hazaszeretet oltárán a nemzeti Géniusznak hoznak, s amely – hite szerint – a jövőben meg fogja teremni a maga gyümölcseit.[6] Zrínyi Károly 1898-ban – a magyar szabadságharc eltiprásának 50. évfordulóján – úgy látta, hogy a sokak számára rokonszenves mozgalom hullámai a Muraközben is érezhetők, s a vidék „jóérzésű polgársága, mely hazaszeretetben versenyez az Alföld magyarságával, s mely szívét a magyarosodás folytán már úgyis magyarrá tette, nem fog késni a névmagyarosítással sem”.[7] Néhány évvel, évtizeddel később a történelem Zrínyi Károly elképzeléseinek az ellenkezőjét bizonyította.

A XIX. század utolsó évtizedeinek magyarosítási törekvései Magyarországon fölöttébb ellentmondásos társadalmi-politikai viszonyok, türelmetlen indulatok mindennapi valóságában erősödtek meg. A horvátok illyr-mozgalma mélyén a közös délszláv állam létrehozásának politikai szándéka élt, s ennek jelenlétét Magyarország szerbek által lakott vidékein is naponta tapasztalhatták. Herczeg Ferenc A Várhegy (1933) című emlékiratában – megidézve az 1880-as, 1890-es éveket – megemlékezett Szavljevics Gyókóról, Versec neves szerb ügyvédjéről, akit feleségével, Náncsi nénivel együtt a svábok és a magyarok a város legkedvesebb vendéglátóiként tartottak számon. Pazar otthonukban mindig terített asztal várta a látogatókat – különösen a gyerekeket kényeztették nagy-nagy élvezettel, hovatovább, a szegényebb sorsúakat még a kiházasításban is segítették. Herczeg Ferenc azonban megjegyezte: Szavljevics, „mint minden szerb entellektüel, akivel találkoztam, nagyszerb volt. Mikor egyszer kissé kapatos volt, ami egyébként ritkán esett meg vele, megmutatta nekem az ágya fölött függő jatagánt, és azt mondta: – Látod fiam, ha eljön a szerb nemzet nagy napja, akkor ezzel vágom el a torkotokat, pedig úgy szeretlek, mint az édes gyermekeimet! A jóságos öregúrból akkor a szerb lélek beszélt. Magyarok és szerbek közt fegyverszünet volt, a fegyverszünet idején mély és forró barátságok szövődtek, de mindenki érezte, hogy a barátság csak addig tart, amíg áll a fegyverszünet.”[8]

 

(Folytatjuk)


[1]              Zrínyi Károly a teljes neve mellett, főleg újságírói pályája elején r. r. és Z. K. jelzettel is publikált a lapban.

               r. r.: Alapfokú ipariskolánk; Muraköz, 1890. július 13. 1–2. p.;  r. r.: Közegészségügyi bajok; Muraköz, 1890. augusztus 10. 1–2. p.; r. r.: A haladás jelei [iskolai megnyitó ünnepélyek]; Muraköz, 1890. szeptember 21. 1. p.; r. r.: A Dunántúli Közművelődési Egyesület; Muraköz, 1890. november 22. 1. p.; r. r.: A Muraszombat – Alsó-Lendvai vasút; Muraköz, 1890. december 7. 1–2. p.; r. r.: Karácsony napjára; Muraköz, 1890. december 21. 1–2. p.

[2]             Zrínyi Károly: A népszámlálás eredménye I.; Muraköz, 1891. január 18. 1. p.

[3]             r. r.: A népszámlálás eredménye II.; Muraköz, 1891. január 25. 2. p.

[4]             r. r.: A népszámlálás eredménye III.; Muraköz, 1891. február 8. 1–2. p.

[5]             [r. r.]: A népszámlálás eredménye – A szellemi műveltség VI.; Muraköz, 1891. július 5. 1–2. p.

[6]             Z. K.: A névmagyarosítás; Muraköz, 1898. június 5. 1. p.

[7]              Uo. 2. p.

[8]             Herczeg Ferenc: A Várhegy; Budapest – Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, 1933. 214–216. p.