Tisztelt Atya!
Konkrétan az érdekel, hogy azok a személyek, akik öngyilkosságot követnek el, hová kerülnek? A mennybe? Vagy mégsem? Mi lesz velük? Köszönettel, Melitta
Tisztelt Melitta!
Az élet és a halál szerzője Isten, ahogyan a Szentírás mondja: „Az Úr tesz halottá és élővé, visz le az alvilágba, s hoz vissza onnét.” (1Sám 2,6)
Isten a halál elsődleges oka, míg az emberi és a természeti tényezők a másodlagos okok. Isten úgy elsődleges oka a halálnak, hogy akarja vagy megengedi a másodlagos okok működését. Isten tehát akarja vagy megengedi, hogy valaki vagy valami véget vessen földi életünknek. Akkor, amikor, ott, ahol és úgy, ahogyan akarja vagy megengedi. Az öngyilkosságot nem Ő akarja, de megengedi, szintén amikor, ott és úgy, ahogyan az az Ő elgondolásának megfelel.
Isten a testi halált azért akarja vagy engedi meg, hogy az ember lelkét a másvilágra, az „eljövendőbe” vihesse.
Ennek megértése érdekében vegyük a búza ültetésének és learatásának a hasonlatát. A búzát magként az ember elülteti a földbe, abból „kiszületik” a csíra, majd szárrá, levéllé, virággá fejlődik, s ebben a testben benne van az új búzamag, aminek meg kell érnie. Amikor a fejletlen búzamag megérik, az ember learatja: összetöri a kalászt, és biztos helyre szállítja az érett magot.
Ehhez hasonlóan Isten az anya méhébe ülteti az „embermagot” (ami az első három hónapban embriónak hívunk), az anyából aztán világra születik az „embercsíra”, a csecsemő, ami aztán gyerekké, fiatallá, felnőtté növekszik. Ebben a testben benne van az új személyiség, a lélek, amelynek szeretetben kell kifejlődnie és eljutnia az érettségre. Pál apostol erről így beszél: „Meg kell erősödnötök benső emberré, gyökeret kell vernetek a szeretetben, tökéletes emberré kell válnotok!” (vö. Ef 3, 16.17; 4,13) Amikor a személyiségünk-lelkünk éretté válik a szeretetben, akkor Isten learatja az érett búzát: halállal összetöri a testet – mint amikor a búzakalászt aratják –, és a másvilágra, az Ő országába viszi a lelket. Ez nem függ az életkortól, lehet gyerekkorban, fiatalkorban, felnőttkorban is. Amikor a lélek képes egy hősies szeretet-tett megtételére, akkor eljutott az érettségre, és Isten akkor kiszólítja ebből a világból, és viszi a másvilágra.
Maria Simma (1915–2004) egy egyszerű osztrák parasztasszony volt, akihez 25 éves korától az elhunytak lelkei kezdtek járni, és segítséget kértek tőle, hogy megszabaduljanak kínjaiktól, szenvedéseiktől, amelyekre szeretetlenségük miatt Isten ítélte őket. A tisztítótűzben szenvedő lelkek mondták nekem című könyvében beszámol egy fiatal legényről, akit Isten akkor ragad ki a világból, amikor képes lett egy nagy szeretet-tettre.
„Meglátogatott egy húszévesen elhunyt fiú lelke, aki egy kis hegyi faluban élt, egy lavinaveszélynek ellenálló házban. Egy éjszaka szívettépő segélykiáltásokat hallott: »Segítség! Segítség! Elsodor minket a lavina!« A fiú kiugrott az ágyából, hogy siessen segíteni, de anyja visszatartotta. »Most mások segítsenek! Nagyon veszélyes odakint, ahol a lavinák tombolnak.« A fiú nem hagyta magát visszatartani, kirohant a segítségkiáltás felé, de őt is elsodorta a lavina, és meghalt. Két nappal halála után éjszaka meglátogatott. Azt kérte, mondassak érte három misét, akkor kiszabadul a tisztítótűzből. Rokonai csodálkoztak, hogy ilyen gyorsan kiszabadul, mert nem volt valami buzgó a vallásosság terén. A fiú azonban elmondta nekem, mivel a felebaráti szeretet szolgálatában halt meg, az Úr irgalmas volt hozzá. Életében talán soha többé nem lett volna még egy ilyen, boldog halálra alkalmas pillanat.
Nem szabad elcsüggednünk, ha egy ilyen szerencsétlenség történik. Az emberek azt mondják: »Pedig milyen rendes fiú vagy lány volt!« Én már ismertem nagyon rendes fiúkat és lányokat, akik később rossz útra tértek. Csak Isten a tudója, hogy egy derék fiatalból, ha életben marad, mi lett volna.”
Vannak szeretetlen emberek, akik sokáig élnek, és szinte nem tudnak meghalni. Isten azért vár sokáig a kiszólításukkal, hogy esélyt adjon nekik valamilyen jótettre, hogy legalább egy alacsony szeretetszint legyen bennük a halálukkor, amit Ő majd a tisztítótűzben hosszú időn át feltölt. Ha aztán egyetlen esélyt sem használnak ki, akkor véget vet földi életüknek, és küldi őket a pokolba.
A személyiség érlelését Isten a szenvedések, megpróbáltatások, nélkülözésék viharával viszi végbe, mint ahogy a búzavetésre is viharos esőket bocsát, hogy növekedni, fejlődni tudjon a mag. Az emberre zúduló szenvedés – mint viharos eső – az, ami a személyiségének a továbbfejlődését és megérését szolgálja. Az emberek általában akkor követnek el öngyilkosságot, amikor elviselhetetlennek érzik a rájuk szakadt szenvedést. Ezzel megszakítják személyiségük fejlődésének folyamatát, és a lelkük olyan fejletlen állapotban megy át a másvilágra, mint amikor márciusban vagy májusban leszakítjuk a búzaszálat.
Isten minden embert üdvözíteni akar, még az öngyilkost is. Ezért, amikor az öngyilkosnak a fejletlen, a növekedésben félbeszakított személyisége megjelenik előtte, a tisztítótűzbe küldi, hogy a lelkét égető szenvedések éretté és tökéletessé tegyék a szeretetben, és amikor így beérik, Isten viszi őt az örök életbe.
Itt kell megjegyeznem, hogy mennyire tévhit az, hogy az öngyilkos halállal vagy bármilyen más halállal (betegség, szerencsétlenség stb.) megszabadulunk a szenvedéstől. Éppen a halállal kerülünk vagy a szenvedés tisztító tűzébe („megmenekül, de csak mintegy tűz által” – 1Kor 3,15) vagy a szenvedés pokoli lángjába („meghalt a gazdag, és a pokolban kínlódott a lángban”) – (Lk 16,22-24).
A kérdésre, hogy hova kerülnek, akik öngyilkosságot követnek el, a válaszom az, hogy vagy a tisztítótűzbe, amennyiben a személyiségük a szeretetben fejletlen és éretlen maradt, vagy a pokol tüzébe, amennyiben a személyiségük egy csöpp szeretetet sem gyűjtött be magába. Ezekről mondja Jézus: „Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad, összeszedik, tűzre vetik és elég.” (Jn 15,6) Az előbbiek a mennybe csak akkor jutnak el, amikor „fehérre mossa ruhájukat a Bárány vére” (Jel 7,14), „mely – az üdvösségükért felajánlott szentmisében – kiontatik bűneik bocsánatára”. (Mt 16,28) E célból mutatunk be gyászmisét az elhunytak üdvösségéért.
Ezek szerint az öngyilkosok is juthatnak a mennybe. Nem az öngyilkosság az akadály a mennybejutásra, hanem a lélek szeretetben való fejlődésének és megérésének a megszakítása. A búzát nem arathatjuk le addig, amíg éretlen vagy fejletlen. A lelket az is megérleli a szeretetre, ha Isten bocsánatát tudja kérni. Teheti ezt az öngyilkos a meghalás pillanatában vagy a másvilágon. A jobb lator a meghalás órájában kérte Jézustól az ő országába való eljutást. Nekem az apai ágon az egyik nagynénim öngyilkos lett, zsírszódát ivott meg. A haldoklás pillanataiban hangosan felkiáltott: „Istenem, mit tettem! Bocsáss meg!” Ez a bocsánatkérés elég volt, hogy az égbe jusson. Meghalása után minden embernek „meg kell jelennie Krisztus ítélőszéke előtt, hogy elvegye bérét aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett.” (2Kor 5,10) Az öngyilkos kérheti Krisztustól a bocsánatot öngyilkossága miatt a másvilágon, vagyis amikor a lelke megjelenik Krisztus ítélőszéke előtt, és amennyiben földi életében cselekedett jót, megkaphatja jótetteinek a jutalmát, ami nem más mint a mennybe jutás.
Akkor hát vállaljuk a szenvedést, hogy az megérlelje a lelkünket az aratásra, és nőjünk fel a szeretetben, hogy az aratás Ura majd érett búzamagként begyűjthessen minket örökre megmaradó raktáraiba!
