A múlt héten, egyik reggel mentem le a lépcsőn, amikor az első emelet és a földszint között megláttam, ahogy az idős szomszéd néni két nagy zacskót próbál felcipelni a negyedik emeletre.
– Engedje meg, hogy… haraptam el a mondatot, kaptam fel a két zacskót és megindultam felfelé.
Gondoltam, megkönnyítem az életét, egy reggeli jó cselekedet éppen engem sem tesz tönkre, aztán pedig rohanok is a boltba, mert már majdnem kiesnek a szemeim az éhségtől.
Igen ám, csakhogy…
– Várj meg, kisgyerekem! – szinte ordított utánam a néni. Nem tudtam, hogy a bizalom hiánya miatt förmedt rám, vagy csak ki akarta használni az alkalmat egy kis társalgásra.
Vesztemre, az utóbbira volt.
Amúgy sem vagyok idegenekkel annyira barátságos, főleg akkor nem, ha éhes vagyok.
A szokásos „örülhet a feleséged, hogy ilyen talpraesett férje van” után azonban igencsak meglepett.
– Nézz csak rám! Nagyon szép a szakállad. Meg no, nyisd csak ki a szemed! Nagyon szép. Tisztára, mint Jézus!
Felértünk a negyedikre. Megköszönte még egyszer a segítséget, én meg az új doppelgängerem személyének tudatában baktattam lefelé, nem tudván eldönteni, hogy örüljek vagy sírjak.
Kiértem az utcára.
A „gavallér” szomszéd bácsi éppen kora reggeli ivótúrájából tért vissza, szokásához híven támaszkodik az épület mellett álló legnagyobb fának.
– Öcsém, várj egy kicsit!
– Nem tehetem, sietek – csaptam le a fejem és végre megindultam a bolt irányába. Napi egy jó cselekedet még a Jézus hasonmásoknak is untig elég. Meg ahogy láttam, neki a megváltás már megvolt arra a napra.
