2024. március 28., csütörtök

A reformáció előzményei és jelentősége

„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” (2 Tim 1, 7)

Október 31-e a reformáció napja. Tekintettel legnagyobb felekezeti ünnepünkre, a megszokott igemagyarázattól eltérően, mostani írásunkban a reformációval kapcsolatos alapvető fogalmakkal, célkitűzésekkel, fontosabb képviselőkkel ismerkedhetünk meg. Református Egyházunknak és keresztyén hitünknek a jelzője is ebből a szóból származik. A szó tartalmi jelentése: megújulás, vagy a szó szerinti jelentése: visszaalakítás.

Amikor az egyház történetére vonatkoztatva használjuk ezt a szót, azt a nagy lelki és hitbeli megújulást értjük ezen, amin az egyház átment a XVI. században. Azokat az embereket pedig, akiket Isten felhasznált az egyház megújítására, reformátoroknak nevezzük. Röviden talán arról a történeti helyzetről és előzményről is szólnunk kell, ami segítette kibontakozni az egyház reformációját.

A XVI. századi egyház megújulását előkészítette és segítette az azt megelőző szellemi áramlat, amit reneszánsznak és humanizmusnak nevezünk. A reneszánsz szó újjászületést, megújulást jelent. Az elfelejtett ókori, antik, klasszikus görög szellemi értékekeket újra elővették és ismertté tették. A másik szó, a humanizmus rámutat arra, hogy főként az ember, a földi világ felé fordul a figyelem. A tudomány, a művészet elszakadt az egyháztól, és önálló útra indult. Mindez megingatta az egyház tekintélyét. Ehhez még hozzájött a papok megromlott erkölcsi élete. Egyre többen lettek, akik az egyházon belül és kívül sürgették, hogy az egyházat „fejében és tagjaiban” meg kell újítani. Voltak olyan tudósok, akik a Szentírást jobban meg akarták érteni, és ezt a tudomány eszközeivel igyekeztek elérni. Az egyik ilyen tudós, aki kora legműveltebb embere volt: Rotterdami Erasmus Desiderius. A reformátoroknak s a XVI. századi bibliafordítóknak egyik fő célja az volt, hogy minden nép a maga nyelvén olvassa és értse Isten igéjét. Abban a században a legjelentősebb népek nyelvére le is fordították a Bibliát. Így került sor többek között a magyar nyelvű bibliafordításra is.

A XVI. század elején kezdődött nagy megújulási mozgalomnak, a reformációnak az elindítója és megalapozója Luther Márton (1483–1546) volt. Az 1517. év hozott életében és az egyház életében döntő fordulatot. Wittenberg városában is megjelentek a pápa megbízásából azok a szerzetesek, akik pénzért bűnbocsátó cédulákat árúsítottak. Ha valaki befizetett egy bizonyos összeget, kapott egy cédulát, melyre rá volt írva: meg vannak bocsátva bűneid. Ez nagyon felháborította Luthert és október 31-én, az országos vásár idején a vártemplom főbejáratára kiszögezte 95 tételét, mellyel különösen a bűnbocsátó cédulák árusítását ítélte el. Rómában is tudomást szereztek erről a nyilvános fellépéséről és ellenállásáról, ezért a pápa kiátkozta Luthert. Ezt az átkot a Wormsba összehívott gyűlésen hirdették ki, ahová Luthert is megidézték. Ezután naponta veszélybe forgott az élete. Ezért egy fejedelmi barátja, Bölcs Frigyes látszólag elraboltatta, várába hozatta, és ott biztonságban volt. Ebben a jótékony fogságban kezdte lefordítani a Bibliát német nyelvre. Hiába akarták Luthert császári paranccsal tanai visszavonására kényszeríteni, tiltakozott ez ellen, és hitvallást tett, hogy Istennek kell inkább engedni. Hatására Európa számos országa portestánssá lett, a reformáció útjára lépett.

A reformáció másik központja Wittenberg után a németlakta svájci Zürichben jött létre. A reformáció itteni képviselője a már korábban említett Erasmus köréhez tartozó Zwingli Ulrich (1484–1531), Zürich város főtemplomának lelkésze volt. Ő kevésbé tisztelte a múltat és az istentisztelet hagyományos formáit, mint Luther. A zürichi templom belsejét átalakították. A kegytárgyakat és orgonákat eltávolították, a képeket és szobrokat ugyanúgy. A főoltár helyét az úrasztala váltotta fel. Az úrvacsorához kovásztalan kenyeret és bort használt. Zwingli úgy vélte, hogy az istentiszteleten mindenben az egyszerűségnek kell érvényesülnie.

A reformáció harmadik központja Wittenberg és Zürich mellett a francia Kálvin János (1509–1564) munkássága nyomán jött létre Genfben. Kálvin János mélyen vallásos és világos gondolkodású reformátor volt. A párizsi egyetemen evangéliumi gondolkodásúak csoportjával került kapcsolatba, ezért 1534-ben onnan el kellett menekülnie. A svájci Bázelban húzta meg magát. Amikor megtudta, hogy milyen kegyetlenül üldözik honfitársait hitük miatt, egy vaskos könyv megírásával sietett segítségükre. Így készült el legjelentősebb műve: A keresztyén vallás rendszere, vagy ahogy latin címe után emlegetik világszerte: Institució. Ez a könyv tette híressé az ifjú Kálvint, és ez lett a fő műve. Könyvét megismerve meghívják Genfbe prédikátornak. Igehirdetései által oda tudott hatni, hogy hamarosan megváltoznak a könnyű életre és szabadosságra hajlamos genfiek. Szigorú erkölcsi követelményei miatt el kellett hagynia a várost, de néhány év múlva visszahívták. Következetes munkával, személyválogatás nélkül, fegyelmezéssel Genfet újra a rend és tisztaság városává tette, sőt mintavárossá nemcsak Svájcban, de egész Európában. A kemény munka felőrölte Kálvin törékeny egészségét. 1564-ben halt meg. Végakaratának megfelelőlen jeltelen sírba temették. Élete utolsó napjaiban a városi tanácstól ezekkel a szavakkal búcsúzott el: Soli Deo Gloria – egyedül Istené a dicsőség.

(A szerző a Bácsfeketehegyi Református Egyházközség lelkipásztora, a Bácskai Egyházmegye esperese.)