2021. december 2., csütörtök

Requiem egy városért….

Az 1992-es szarajevói ostrom egy délvidéki, zentai magyar művész szemével

Közeleg Szarajevó ostromának harmincéves évfordulója. Azé a XX. század végi balkáni háborúé, amely három és fél évig tartott. Vissza-visszatérő képek, emlékek kavarognak bennem éjjel-nappal váltakozó intenzitással. Háború! A Rend eltűnik, megjelenik a Káosz. Hogyan éli ezt meg egy zenész, egy művész, kinek az életét a Rend uralja?

Nincs igazságos háború. Valaki híján marad az igazságnak. 1992 előtt Szarajevó egy izgalmas világ volt: a kelet-nyugat találkozása, a vallások és szokások színes kavalkádja. A népet könnyű manipulálni: nemzeti, vallási alapon, a hatalom a fontos. Akkor felborult minden. Azóta is megjelennek a képek, halkan, hangosan, ébren, vagy álmodva egy eltűnt világról. Életem legszebb időszakát éltem le Szarajevóban (életem tizennyolcadik évétől, negyvenkét éves koromig). Két világ tombol bennem. A frakkos művészi, haladó világ és a füst, vér világa, pedig csak fél évig voltam részese ez utóbbinak.

A történet elindul

1970-ben vetettem meg lábam Szarajevóban, mint a szarajevói városi fúvószenekar tagja. A Belügyminisztérium finanszírozta, tehát rendőrzenész volt a státuszom… Nem is volt rossz. Jó fizetés, különböző kiváltságok… igaz, fellépéseken rendőrmundért kellett viselni, de a „cél szentesíti az eszközt”. A cél pedig, hogy minél jobb zenei képzést kapjak.

Felvételt nyertem a Zeneművészeti Középiskolába, mégpedig egyéves gondos előkészítés után, amit az akkor fiatal, kezdő klarinétszakos tanár, Rajmund Likić biztosított. Lelkét odaadva, becsülettel tanított, vezetett be a klarinét, a zene titkaiba. Tanárom, kollégám, végül barátom lett. Csak akkor adódott bizonyos nézetkülönbség, amikor a hangszer zenei, társadalmi szerepéről vitáztunk. Ő az egyéni kreativitást preferálta… én pedig a kollektív, zenekari, kamarazenei élményt helyeztem előnybe. Vitáink soha nem haraggal zajlottak, igazi magas színvonalú eszmecserék voltak ezek a művészetről, magáról az alkotótevékenységről, hisz zenei témákon kívül a filozófia, pszichológia, szociológia, esztétika legmélyebb problémáival is foglalkoztunk. ( örök téma maradt a „beszédszerű zene”). Zenész Banda volt a nevünk.

Szinte mindenki a társaságból bejutott a Zeneakadémiára (Paša Gackić – ének, Zoran Mitruši – klarinét, Gubik József – fuvola, Emir Kusturica filmes lett, és még sokan mások). A zene individuális munkára ösztönöz… gyakorlás… gyakorlás. Mint akadémista gyümölcsöztettem is a rengeteg gyakorlást hazai és külföldi versenyeken, így gyűjtve a tapasztalatot, no meg öregbítve a szarajevói zeneakadémia klarinétkarának hírnevét.    

(Regionális versenyek, főleg első díjak, majd 1974-ben Zágrábban szintén I. díj a Jugoszláv Zenekedvelő Ifjúság Országos Versenyén, majd Genf… München nemzetközi megmérettetések.)

1977-ben pedig elnyerve a Budapesti Zeneakadémia ösztöndíját, egy évig Kovács Béla (az akkori klarinétosvilág legjobbja) növendékeként töltöttem el. Évfolyamtársaim: Balogh József, Kiss Gy. László, akik a mai klarinétosvilág vezérei.

1977-ben egy gyönyörű esemény várt rám... Szabó Emília igent mondott a lánykérésre, így életem kiegészült egy szép, meleg mezzoszopránhanggal, és egy csinos feleséggel, vállalva a jót, a rosszat… a háborút. Emília kitűnő pedagógus lett későbbi életünk folyamán.

Visszajőve Szarajevóba, kamatoztattam a Pesten szerzett tudást. Zenekari feladatokon kívül, a középiskola, majd a zeneakadémia tanára lettem.

Szólókoncertek egész sora következett az akkori Jugoszlávia nagyvárosaiban: Belgrádban, Ljubljanában, Zágrábban, Szabadkán, Skopjeban, külföldön: Varsóban, Budapesten, Grazban. Sok, sok gyereket tanítottam, az óvodásoktól az egyetemistákig, sokukkal ma is tartva a kapcsolatot, nyugtázva, hogy „jó földbe hullott a mag"... és megtörtént 1992, amikor minden összeomlott. Szakmai sikerek, emberi megbecsülés. De az emberi lélek, mint a zenei hang, képes újjászületni, új vérkeringést alkotni. És ami örömmel tölti el lelkét az embernek, 1989-ben született, kisgyermekként Szarajevóban cseperedett fiunk ma már pedagógus, történész... csak néha törnek fel benne a homályos, háborús emlékek. Ez az élet rendje.

Bach és a gránát

1992. május vége felé egy átvirrasztott éjszaka után, amikor porig égett egy patinás régi lakóház a katedrális mellett, zenedei kolléganőnk, Carmen, a pincében csitítgatta pici fiát, Filipet, nem is sejtve, hogy a feje fölött leégett a gyönyörű otthona. Férje, Vlado, idegsebész a kórházban próbált emberi életeket menteni. Sietve haladok a zeneakadémia felé, kinyitom, sértetlen az I. emelet, sértetlen a II. emelet, a középfokú zenede, fel a III. emeletre, de már a lépcsőn érzek égett szagot. Feljutva a folyosóra, egy hatalmas lyuk tátong a koncertterem és a folyosó közötti falon... és láss csodát, a pódium előtt a parkettába merőlegesen állva egy tankgránát füstölög. Beleégett, nem robbant fel. Rohanva, hogy átnézzem a többi szobát, hála Istennek rendben találtam mindent... csak a könyvtárban volt valami furcsa.

Lyuk a tető alatt, az egyik könyv-kottaszekrény összetört üvegajtaja... és újabb csoda. Bach, Vivaldi, Mozart kottái között negyvenöt fokos szögben nyugszik még egy tankgránát. Az sem robbant fel. Talány maradt a mai napig, a művészet múzsáinak közbenjárására, a zene otthona megúszta a nagyobb pusztítást. (Az esetet a CNN, BBC, a külföldi sajtó is regisztrálta.) (Részletek egy készülő dokumentumregényből)