2021. december 2., csütörtök

A nagy fejedelem költészete

II. Rákóczi Ferenc (1676–1735) újratemetésének 115. évfordulóján

Mindig talál valami izgatót az olvasó abban, ha olyan írótól olvas bármilyen műfajú szövegeket, aki eredendően nem íróként működött, hanem más foglalkozást űzött: vadász volt vagy tudós, esetleg hadvezér, mint II. Rákóczi Ferenc, akiről oly magabiztosan írja le ítéletét a költő, Vas István: „Különleges vonzereje van ’a kard és lant hőseinek’, egyszerűbben szólva azoknak a férfiaknak, akik a tettnek is, a szónak is mesterei voltak, akiket nemcsak a cselekvés vágya hajtott, hanem a kifejezésé is, akik írott műveikhez maguk szolgáltatták a nyersanyagot: a tevékeny életet.”

A szabadságharc hőse emlékezéseket, vallomásokat, imákat és leveleket írt elsősorban, s éppen irodalmi munkásságának köszönheti, hogy a Rákóczi név hallatán mindjárt rá gondolunk, s csak akkor első vagy második Rákóczi Györgyre, vagy I. Rákóczi Ferencre, esetleg Rákóczi Zsigmondra, ha vezetéknevükhöz hozzátesszük keresztnevüket, esetleg uralkodói sorszámukat, pedig már a szépapa Zsigmond is ismert figurája a történelemnek: erdélyi fejedelem volt. Ám csak a családnevet említve csakis Rá, nemzeti történelmünk kivételes egyéniségére, még csak nem is Erdély választott fejedelmére, hanem a kuruc szabadságharc Nagy Fejedelmére, a kiváló emberre és íróra, a későbbi évek nagy bujdosójára, s végül a rodostói magányosra, a keserű szavú íróra gondolunk. Arra, akinek alakját Szekfű Gyula szemléletesen jelenítette meg: „A száműzetés keserűsége csak a földi vándorlás legvégén, a halál kapujában vált meg tőle. Szomorúság volt osztályrésze, nagyobb szomorúság, mint amit a sors egyéb száműzöttekre szokott kimérni. Nem elég, hogy a hazától, a nemzet közösségétől elszakadt, utolsó évtizedeiben a keresztény világ vigasztalását, a nyugati műveltség áldását is nélkülöznie kellett. Végtelen egyedülvalóság feküdte meg lelkét embertelen súllyal, senkitől tanácsot, senkitől útmutatást nem remélhetett. Mindent saját magából, saját gondolat- és érzésvilágából kellett merítenie.”

Rákóczit valójában magánya tette íróvá. Sokan foglalkoztak a legnevesebb irodalomtörténészek közül életművével, de igazán áttekinteni sem Zolnai Béla, sem Tolnai Gábor, sem Gyenis Vilmos, sem a költő Vas István nem tudta, mert Testamentuma és állambölcseleti-vallásos traktátusai zömükben ismertek ugyan, ám filozófiai-teológiai munkáinak nagy része valahol föloszlatott ódon kolostorok hagyatékában rejtőzködik a kíváncsi szemek elől. Pedig ezeket feldolgozni most a háromszázadik évfordulón éppen időszerű lenne.

„A húszas évek elején ismerik fel Rákócziban az írót – írja a témában egyik alapműnek tekinthető tanulmányában Tolnai Gábor, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar irodalmi tanszékeinek egykori nagy tekintélyű vezetője – , a felfedezés nyomán elvégzik az első alapvető kutatásokat. A felfedezés és a feltárás érdemének dandárja Zolnai Béla több évtizedes következetes kutatásait dicséri. Míg a korábbi irodalomtörténet-írás az emlékirat jellegű műfajokat nemcsak a francia, illetve latin nyelvű Emlékiratokat és Vallomásokat, de Bethlen Miklós és Tótfalusi Kis Miklós művét ugyanúgy, mint régi magyar nyelvű emlékirat-irodalmunk többi jelentős alkotását – nem tekintette az irodalomtörténet-írás anyagának, addig Zolnai Béla minden bizonnyal a francia irodalomtörténet-írás példája nyomán felismerte az emlékirat jellegű művekben az irodalmi alkotást, így Rákóczi Emlékirataiban és a Vallomásokban is. Megteremtette ezzel az alapfeltételét annak, hogy a magyar próza történetében nem csekély jelentőségű emlékirat-irodalom beillesztődjék irodalomtörténeti fejtegetéseink egységébe. Érdeme ennek a Rákóczi-kutatásnak, hogy a száműzött fejedelem írásait felkutatta és részben feldolgozta, értékelte Rákóczi emigrációbeli könyvtárának jegyzéke alapján írói munkásságának olvasmányokra visszamenő elemeit, s megvizsgálta a janzenizmussal való összefüggéseit.”

Rákóczi, mint a magyar XVIII. század első harmadának egyik kulcsfigurája, a kor egyik legjobb, gondolatokban és érzelmekben leggazdagabb írója. Azt is ki kell mondanunk, hogy a magyar költészet is szegényebb volna nélküle, még akkor is, ha csak azokat a lírai műveket tulajdonítjuk neki, amelyekről bebizonyosodott, hogy valóban tőle származnak. Ám a kuruc költészetnek van néhány olyan sokat énekelt darabja is, amely úgy élt sokáig a köztudatban, mint Rákóczi műve. A halála után is visszatérésére váró nemzedékek esküdtek meg rá, hogy az alábbi talán legismertebb és formailag legtökéletesebb, bár a mindössze nyolcsoros kuruc éneket Rákóczi rögtönözte. Keletkezése vagy megalkotása után ez a Szózat elődjének szerepét betöltő dal azonnal a szabadságharcosok hitvallásává vált:

Ne higgy magyar a németnek,
akármivel hitegetnek,
mert ha ád is oly levelet,
mint a kerek köpenyeged,
s pecsétet üt olyat rája,
mint a holdnak karimája -
nincsen abban semmi virtus,
verje meg a Jézus Krisztus!

Igaz, csupán a nép emlékezete igazolja Rákóczi szerzőségét a fenti ének esetében, ám a Petőfi-dalok példáján okulva tudjuk, hogy a népnek gyakran van igaza. Fontosabb a valóságnál ebben az esetben: a nép szerette Rákóczit és hitt benne, többnek képzelve és tudva őt, mint a szabadságharc rajongásig szeretett rebellis fejedelmét, aki tetteiben és irodalmi munkáiban a Nyugat magasságába emelni kívánt Kelet jelképe lett, ekként tehát Petőfi és Kossuth elődje egy személyben, mint író-költő politikus. Ezt a közhitet támasztják alá azok az imádságszövegek és vallásos lírai zsoltárváltozatok, amelyek kétségtelenül Rákóczi művei, méghozzá olyan áhítatos magatartásból eredve, amely egyaránt megnyerte a katolikus és protestáns hívők rokonszenvét is. Ez az egyetemes, felekezeteken felül emelkedő kereszténység a vezérlő fejedelemnek azt a kivételes államférfiúi képességét mutatta, hogy egy, a környezetében élő többi néptől származásában, nyelvében és egyéb jellemzőiben igen különböző, valójában „magányos népet” legyen képes a történelem útvesztőiben boldogulása felé vezetni. Azért ellenezte a hitvitázó irodalmat is, mert az a megosztottság irányába „húzta el” a nemzetet, veszélyeztette egységét. Mondhatnánk azt is Róla, hogy talán túlontúl élesen látott a jövőbe hadvezérként és a janzenizmus vallási kultúráját magáévá tevő, a kard helyett 1711 után a tollat kezébe fogó remeteként egyaránt? Imáiban az ős turáni átok alól kért volna feloldozást népe számára?

„Volt neki is nagyvilági korszaka, amikor földi ideáloknak áldozott, de aztán egy nagy megtérésen ment keresztül, mint Szent Ágoston és Pascal. Vallomásaiban, ahol Szent Ágoston nyomdokait követi, a magyar léleknek első introspekcióját, önismeretét hagyta ránk. Ez a lélek hajlékony volt mindama gondolatok végiggondolására, amik a Véges és Végtelen körzetében a reformáció és a katolikus fölújulás korát mozgatták. Rákóczi is vergődött a megoldhatatlan problémák hálójában, de a hit szavával tudott felelni a kétségekre; hánykódott az emberi szabadság és az örök elvégezés szirtjei között, mint Jansenius püspök, de megtért hajójával az engedelmesség révébe” – mondja róla írói életművének legjobb ismerője, Zolnai Béla, rávilágítva írói működésének lényegére.

II. Rákóczi Ferenc, az államférfi és az író című sokak által gyakran idézett könyvében Köpeczi Béla a filológus aprólékosságával elemzi a Vezérlő Fejedelem emlékiratait, jól észrevételezve, hogy általuk a szerző nem pusztán esztétikai élményben kívánta részesíteni olvasóit, hanem történelmet óhajtott „csinálni” meggyőzésükkel. Nemcsak a XVIII., hanem a rá következő századok magyarjára is gondolt hát, és óvta volna a sorscsapásoktól. Sőt habár nem tudott tökéletesen franciául, Emlékiratait mégis ezen a nyelven írta, hogy azokat minél szélesebb körben ismerhessék meg a világban, de különösen Párizsban, mintha már akkor sejtette és elhárítani szerette volna a jóval később a nemzetet éppen onnan fenyegető veszélyt.

A Vallomások szövegét latin nyelven saját kezűleg írta, mert bennük önvizsgálatot végzett, legtitkosabb érzéseit és gondolatait mondta ki. „A kritikai magatartás sajátja a korabeli európai emlékműírás műfajainak. S bár Rákóczi műfaja sajátosan egyéni színezetű, kritikus bátorságával nem áll egyedül régebbi irodalmunk történetében… Ezzel az emlékíró önvizsgálatának hitelességét is erősíti; igazságkeresésének moralista szándékánál pedig a politikus célkitűzését segíti diadalra. (…) A gondviselés mindenhatóságának ágostoni megvallásával párhuzamosan egyházkritikai, szociális és társadalmi fölismeréseit is képes irodalmi köntösbe öltöztetni” – állapítja meg találóan Rákóczi írói magatartásáról Hopp Lajos.

Nemcsak vallásos jellegű írásaiból, hanem Rákóczi önéletrajzából is kiviláglik, hogy a katolikusnak született és jezsuiták nevelte férfi érett korára (minden bizonnyal sok tépelődés után) janzenista lett, vagyis olyan katolikus, aki sok mindenben egyetértett a kálvinizmus tanaival. Az előző század nagy francia gondolkodóinak -- Pascalnak, Racine-nak – a világnézete volt ez. A rendkívül művelt, magyarul, latinul, németül és franciául egyaránt anyanyelvi szinten beszélő, olvasó és fogalmazó Rákóczi ugyanolyan járatos volt az antik irodalomban, mint a francia klasszicizmus kultúrájában. És talán csak kevesen tudják, hogy anyjának nagybátyja az a Zrínyi Miklós volt, akihez az irodalomtörténészek nem véletlenül hasonlítják oly gyakran, mint Tolnai Gábor is, aki le is írja róla: „Rákóczi Ferenc nemcsak nagy politikus alakja szabadságharcos múltunknak, klasszikusai közé tartozik irodalmunknak is. Az a Rákóczi, aki folytatta, továbbvitte az őt megelőző függetlenségi törekvések örökségét, Bocskai István erdélyi fejedelem függetlenségi küzdelmét és Zrínyi Miklósnak, a hadvezérnek és költőnek a harcait, méltó folytatója írói alkotásaiban is a hadvezér és költő elődjének. A mű, amelyet mint író megalkotott, elválaszthatatlan része politikusi, államférfiúi és hadvezéri tevékenységének. Az író Rákóczi elemzésével is hozzá kell járulnunk annak a nagy hagyománynak az értelmezéséhez, amelyet Rákóczi Ferenc szabadságharca jelképez.” E szerény munkánkkal is tulajdonképpen ezt a célt szerettük volna szolgálni. Mert bizakodunk abban, hogy Rákóczi markáns figurája helyet kap a XXI. század irodalmában csakúgy, mint ahogy Szitás Ilona remek kis könyvének tanúsága szerint a XVIII, XIX. és XX. század irodalmában is helyet kapott, olyannyira, hogy többek között még Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Tompa és Ady is írt róla verset.