2022. január 25., kedd

Ossza már!

A nyelvtudósok értekezéseiben legalább annyira népszerű a suksükölés témája, mint amilyen gyakran „élvezhetjük” élőben is a széles népréteg által beszélt nyelvben. Egyes vidékeken olyannyira elterjedt a felszólító és a kijelentő mód kiegyenlítése a -t végződésű igék tárgyas ragozásánál, hogy már fel sem kapjuk a fejünket, ha ilyet hallunk. Mondhatnám némi iróniával, hogy „nem lássuk a fától az erdőt”, minek hatására számos szakértő (persze nyelvész, nem pedig erdész) kockáztatja meg a békítő minősítést, miszerint fogadjuk el nyelvjárásnak ezt a rossz szokást. Valóban, engem is már csak az tud megdöbbenteni, ha ennek az ellenkezőjére futok rá, valahogy így: „Magunkkal vittük néhány festményünket, hogy kiállítjuk az ottani közönségnek.” Ekkora óvatosság hallatán elismeréssel csettintek. Nyilván jól megjegyeztük, hogy magyarórán akár elégtelen osztályzatot is kaphattunk egy-egy -suk vagy -sük kiejtése után, így hát jobb a békesség alapon teljesen kiiktatjuk. De az ég szerelmére, ne épp ilyenkor iktassuk ki!

Nem igazán világos számomra a téves módhasználat kialakulása sem. Talán az egyenjogúság elvével magyarázható, ugyanis más igéknél valóban egyformán jelentünk ki, illetve parancsolunk valamit: „írja a dolgozatot”, „nézzük a filmet”, „olvassák az újságot”. Csak hát nem mindegyik igénk ilyen szerencsés szerkezetű. Bár a népi találékonyság ez esetben is segít, mégpedig az úgynevezett ható igéknél használja ki a kiváló alkalmat a suksükölésre: „Sosem tudhassuk, ugyebár, hogy mi célból.”

Még nagyobb rejtély, hogy a magas hangrendű igéknél miért csak többes szám első személyben használjuk ezt a fülsértő elszólást. „Nagyon szeressük a töltött káposztát” – hallom gyakran, és itt persze nem az ízletes étek ellen támad kifogásom, sőt még azt is inkább elfogadnám, ha szármának neveznék, csak ne kényszerítsenek rá, hogy szeressük. Azt majd én eldöntöm magamnak. Ezzel szemben sosem találkoztam olyannal, hogy „nagyon szeressem” vagy „nagyon szeressed”, bár bevallom, hogy végső kétségbeesésünkben magunk között már elhangzott a kitartóan tájszólásban beszélő ismerősünkről a kissé epés vélemény: „Barátunk nagyon szeresse a magyar nyelvtant.” Mély hangrendű igéknél viszont vígan tudunk hibázni az egyes szám harmadik személytől kezdve a többes szám bármelyik személyéig: „majd meglássa, hogy hibázott”, „most fussák az utolsó kört”.

Az is érdekes, hogy az ikes igéknél nem tapasztalunk ilyen káoszt a két mód alkalmazásánál. Amikor felkiáltunk: „Igyuk a sok bort!”, akkor fel sem merül, hogy ez esetleg kijelentés is lehet, hanem azonnal a pohár után nyúlunk. Nyelvjárása válogatja, de helyenként elég csalafinta módon néha sikerül -ik végződést varázsolni még a -t végű igék farkára is: „a diákok bemutatik a tudásukat”, de így legalább elkerülik a sok süketelést (értsd: suksükölést). Az imént használt „elkerülik” viszont már helyes, szóval el kell ismernem, hogy szemfüles ember a talpán az, aki el tud igazodni a magyar nyelv útvesztőiben. Esetleg nyelvész ész lakozik benne.

A „klasszikus” formával együtt ugyancsak régóta arat egy rejtettebb tévedés, még az elnevezése is árnyaltabb: szukszükölés. Ebből kifolyólag csak a vájt fülűeket bántja, mi több, magasabb körökben is sokszor elkövetik. Sajnos tévében, rádióban, egyházi rendezvényeken, de még a magyar konzulátuson is előfordultak ilyen nyelvbotlások:

„Az űrlapokat majd holnaptól ossza az irodánk.”

„Rossz idő esetén elhalasszuk a rendezvényt.”

„A jó testvérek igazságosan elosszák a vagyont.”

„A kisebbségeket megfosszák jogaiktól.”

„Hamarosan megválasszuk az egyesület elnökét.”

„Ha nem vigyázunk eléggé, magunk is terjesszük a járványt.”

Ez utóbbi esetben mondanom sem kell, hogy már az is elég baj, ha terjesztjük a kórt, felesleges még erre buzdítani a hallgatóságot.

Az -szt végződésű igékről van tehát szó (fontos megjegyezni: minden hasonlóság a paraszt főnévvel csak a véletlen műve), amelyeknél alig különbözik a felszólító és a kijelentő mód hangzása, így hát ez a ferdítés lazán beágyazta magát a beszélt nyelvünkbe. Persze ez nem lehet mentség, mert egyáltalán nem mindegy a betyárnak sem, hogy felakasztják, vagy csak a pandúrok szeretnék, hogy felakasszák.

Annak viszont kimondottan örülök, hogy a nyomtatott szövegekben csak elvétve akadunk ilyen jellegű elírásokra, és bízom benne, hogy – talán éppen a fenti elrettentő példák hatására – ezután a beszédünkben sem fejlesztjük tovább ezt a nyegleséget. Ne is fejlesszük!

Amennyiben mindezzel tisztában vagyunk, úgy egyből érteni fogjuk a kártyaasztalnál gyakran elhangzó – nyelvtanilag egyébként hibátlan – felszólítást, amikor a lapok kiosztásánál ránk kerül a sor:

– Ossza már!

Sőt még akkor sem sértődünk meg, ha netán félreérthető hangsúlyozással ejti ki partnerünk az enyhe célzást. Legfeljebb, ugyancsak ügyes hanglejtéssel, ennyit válaszolunk:

– Osztom már. Hamar, ha mondja.