A gyerekek önállóságának kérdése mindig megérinti a embereket. Kisgyerekek esetében értelemszerűen támogatandóak az önállósodási törekvések, de csak előre meghatározott kereteken belül. Az önálló járás ildomos, de az önálló lépcsőzés nem, mert azt a felnőtt veszélyesnek minősíti. Az önálló öltözködés is dicséretes, de annak eldöntése, hogy kell-e még pulcsi is a sétához, a szülő dolga. Nagyobbacska kölyköktől elvárható, hogy önállóan szendvicset készítsenek, viszont önállóan megszervezni, hogy hét végén ott alszik a barátnő; erre engedélyt kell azért kérni. Ha tinédzserről van szó, elvárjuk, hogy vegye figyelembe a tanulás szerepét a mai világban, és ne a sminkeléssel, saját stílus kialakításával töltse a drága idejét. Gyerek legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a furcsa rendszerben! De annyi biztos, hogy ebben a káoszban is meg lehet találni a megfelelő irányt, legalábbis ami az önállóságra való serkentést, az önállóság fejlesztését illeti.
Az önállóságra nevelés összetett pedagógiai munka, sok területen megcélozható a megvalósítása. Az önállóság a tanulásban, az önellátásban, az önálló gondolkodás, az önművelődés valójában onnan indul ki, hogy önálló személyiség alakul. Az önálló személyiség nem a tizennyolcadik születésnapon terem, hanem a gyerek fokozatosan válik azzá. Mindenki, aki részese egy gyerek fejlődésének, hatással van a cseperedő önállóságának alakulására, de az alapokat, úgy tűnik, a szülő rakja le. Az önállóság ugyanis szorosan összefügg az önbizalom alakulásával. A biztonságos körülmények között próbálkozni hagyott csecsemő tapasztalatot szerez a világról és önmaga lehetőségeiről, korlátairól, ezáltal saját ütemében válik egyre önállóbbá. Természetesen az önállóságot támogató nevelési-oktatási intézmény sokat tehet annak érdekében, hogy a tanulók ezen a téren fejlődjenek, hiszen számtalan lehetőség áll a rendelkezésünkre, amikor biztosíthatjuk mindezt az iskola keretein belül is. Lényegében véve leszögezhetjük, hogy egyik legfontosabb nevelési célkitűzésünk az autonóm személyiség kialakulásának serkentése, aminek csak egy része az önálló öltözködés, étkezés, tanulás, életvezetés. Nekünk, felnőtteknek (szülőknek és szakembereknek egyaránt) az a feladatunk, hogy biztosítsuk azokat a feltételeket, amelyek révén lehetővé válik mindez. Miért fontos, hogy elősegítsük a ránk bízott gyerekek önállóvá válását? Nem elsősorban azért, mert akkor lehet villogni a talpraesett srácainkkal, és nem is amiatt, mert így felületesen nézve kevesebb feladat hárul ránk. A ránk bízott gyerekeket azért kísérjük a felnőtté válásuk útján, hogy fokozatosan alkalmasak legyenek átvenni a szerepünket, ezzel együtt a társadalom és önmaguk számára is hasznossá váljanak. Mindez csak akkor valósítható meg, ha végül nem szorulnak az idősebbek és a tapasztaltabbak ismereteire, tudására, képességeire, hanem arra építve létrehozzák önmagukat, saját tudást alkotnak, így hatással vannak szűkebb és tágabb környezetük fejlődésére. Az autonóm személyiség kialakulásának elősegítése valójában beruházás a jövőbe. Az aggodalom és a félelem azonban sokszor gátat vet annak, hogy a gyerekek a saját fejlődési ütemükben érjék el mindezt, sokszor siettetnénk ezt a folyamatot, ami a motiváció csökkenéséhez, önbizalomhiányhoz és érdektelenséghez vezethet. Nagyon fontos tehát a gyerekek önállóságának kialakulása szempontjából a türelem és a bátorság, valamint a hit, hogy végül sikerülni fog. Ne féljünk attól, hogy az ovis nem tud cipőfűzőt kötni, hogy a kisiskolás nem tud segítség nélkül bepakolni a táskájába, és a kiskamaszt folyton figyelmeztetni kell a fogmosásra. Kedvesen, türelmesen bánjunk velük, keressük a lehetőségét annak, hogyan serkentsük önállósulásukat más dolgokban is, és higgyünk abban, hogy végül beérik az igyekezetünk. Ugyanúgy, ahogy a tapasztalt tanító is tudja, az a kisiskolás, aki nem tud folyékonyan olvasni év végére, mégis ötöst visz haza a bizonyítványban, a nyár folyamán megérik benne az olvasási készség, és szeptemberre több elolvasott meséskönyvvel érkezik az iskolába.
