Tisztelt Pósa Atya!
Nemrégiben visszatértem gyermekkorom egyik jelentős színhelyére, ahová az utóbbi években nem jutottam el. Most ismét azon a helyen álltam, ahol gyerekként éltem. Habár a hely már tönkremenőben van, a régi fájdalmas emlékek előjöttek. Az egyik családtagunk kiabált, akire csak tudott, és bántalmazta a környezetét. Én biztonságban és védve voltam, de mindezt láttam és tudtam. Annak ellenére, hogy csendben kisétáltam és elsunnyogtam, az üvöltözések mély sebeket ejtettek bennem.
Ott álltam tehát most, s csak néztem ki a fejemből, mert láttam a múltat, láttam, miket cselekszik az illető. Nagyon szerettem volna neki megbocsátani, szerettem volna megszabadulni a tehertől, amit iránta érzek. Nem ment. A sebek csak sajogtak, s nem értettem őt, miért üvöltözött. Úgy éreztem, ha visszatérek még alkalomadtán a színhelyre, akkor talán meg tudok bocsátani. Mit tanácsol?
Válaszát köszönöm: KA
Hasonló kérdést kaptam egy másik olvasónktól:
Életem első éveiben valaki rosszul bánt velem, és ezt nem tudom neki teljesen megbocsátani. Megpróbálom, de nem megy, bár komolyan hívő vagyok. Néha felteszem magamnak a kérdést: hogyan lehet megbocsátani kegyetlen, gonosz embereknek, például bizonyos gyilkosoknak vagy állat módjára öldöklő katonáknak? Miért jó az embernek, ha megbocsát?
Mindkét esetben a gyermekkorban kapott lelki sebek véreznek ki újból. Előjönnek a régi fájdalmas emlékek, megelevenedik a dühös kiabálás, és a sértő bántalmazás. Az első áldozat ki tudott sétálni az üvöltözésből, de az emlékezetébe kitörölhetetlenül belevésődött, a második ennek a célpontja lett. Mind a kettő újból látja a múltat, szeretnének megbocsátani, megszabadulni a tehertől, de nem megy nekik. Kérdezik, hogyan lehet megbocsátani, és az mire jó.
Sokan vannak olyanok, akikkel életük első éveiben valaki rosszat tett, és nem akarnak vagy nem tudnak megbocsátani. Az áldozatok közül néhányan legszívesebben megölnék ellenségeiket. Azonban annyi az ellenség, hogy ha mindet megölnék, vajon ki maradna életben?
Az igazság az, hogy a visszaemlékezéssel mi magunk válunk önmagunk legádázabb ellenségeivé, mert saját magunk kínzására visszaidézzük a sérelmeket, és növeljük a gyűlöletünket ezek okozói iránt. Éppen ez nehezíti meg vagy teszi lehetetlenné számunkra a megbocsátást. Ha arra összpontosítunk, akit gyűlölünk, akiben csak a kegyetlenkedő gonoszt látjuk, akkor sohasem fogunk tudni megbocsátni. Ha azonban magunkra koncentrálunk, ha a bennünk zajló lelki folyamatokra figyelünk, akkor megvan a lehetőségünk arra, hogy hagyjuk a múltat, akármilyen is volt.
Olyan benső folyamatokat kell elindítani és fenntartani magunkban, amelyek hatására olyan emberekké válunk, akik képesek nem gyűlölködni, hanem szeretni. A megbocsátás egy ilyen lelki folyamat.
A megbocsátás nagyon fontos lelkiállapotunk szempontjából. A megbocsátás olyan, mint a kilégzés: egyszerűen hagyjuk, hogy a harag, a félelem, a rosszallás érzése elpárologjon belőlünk. Az igazi megbocsátás nem könnyű, hiszen a falak ledöntését, a légkör megtisztítását jelenti, s ehhez először önmagunknak kell megbocsátanunk. Önmagunknak megbocsátani azt jelenti, hogy megbékélünk a múltunkkal. Belenyugszunk, hogy sérelmeket kaptunk. Ez mindenkinek kijut, mi sem lehetünk kivétel. Ha így megbékélünk a múltunkkal, akkor megbékélünk azzal a ténnyel is, hogy vannak kegyetlenkedő emberek, ezért jutott ki nekünk is egy adag a kegyetlenkedéseikből. Ha ezt a valóságot belátjuk, akkor megszüntetjük a vádaskodásainkat.
A másoknak való megbocsátást ne úgy értelmezzük, mint valakinek egy bűntett alól való feloldozását. A megbocsátás egy áldozati cselekedet, lemondás arról, amit elvettek tőlünk. Ez a lemondás megbékélés a veszítéssel. Akik nem tudnak megbocsátani, még mindig ahhoz ragaszkodnak, ami lehetett volna, de nem lett. A nem-létezőhöz való ragaszkodás miatt nem tudják megragadni azt, ami lett, ami most a valóság, az élet, és ezért nem boldogok.
Hagynunk kell a múltat, hogy teljesebben a jelenben lehessünk. A megbocsátás azt teszi lehetővé, hogy tudjunk örülni annak, ami van, ne pedig siránkozzunk amiatt, ami nincs.
A megbocsátás folyamatának első szakaszában felidézzük és újraéljük a rajtunk ütött sebeket, s megjelenik előttünk az a személy is, aki ezeket okozta. A megbocsátással ezeket a feketeségeket kell fehérre festenünk.
A megbocsátás folyamata benső folyamat, melyben hagyjuk ledőlni a sebeink köré épített védőbástyákat. Elszakadunk attól a szemlélettől, mely szerint a világ nagy ellenségünk, személyes szerencsétlenségünknek pedig a többiek az okai. Megértjük, hogy ennek mi vagyunk az oka, mégpedig azzal, hogy rosszul gondolkozunk, ebben az esetben azzal, hogy visszaemlékezünk a múlt sérelmeire és okozóira.
Amíg nem sikerül megbocsátanunk, félni fogunk az élettől. Ha a régi sebeken rágódunk, megrekedünk azon a ponton, hogy az áldozattal azonosítjuk magunkat, önsajnálkozásba esünk, és folyamatosan úgy érezzük, hogy a sors üldözöttjei vagyunk. Ne felejtsük, hogy – az evangélium szerint – akik keveset bocsátanak meg, kevés jutalomban részesülnek, akik viszont sokat, azokra ajándékképpen nagy jutalom vár.
A megbocsátás tehát gyógyulást jelent, s alapjában véve ez a legjobb eszközünk arra, hogy bizonyítsuk: ártatlanul kellett elszenvednünk a különböző sérelmeket. El kell jutnunk oda, hogy megértsük: jó lelkiállapotunk szempontjából az elme békéje az egyetlen célunk, amihez csakis a megbocsátás eszközével juthatunk el. A megbocsátás révén tudjuk félretenni előítéleteinket; ez segít abban, hogy megszabaduljunk a félelemtől, főként pedig attól a gondolattól, hogy saját békénk elérése csak akkor lesz lehetséges, ha a többiek megváltoznak (például kedvesebbek lesznek velünk, bocsánatot kérnek stb.).
A megbocsátás valójában nem azt jelenti, hogy felállunk egy talapzatra és elviseljük, toleráljuk azt, aki nem tetszik nekünk. Azt jelenti, hogy áthaladunk egy egészen sajátos hídon: „a megbocsátás hídján”, melynek alapjai a feltétel nélküli szeretet talajára épültek. Ezen a hídon áthaladva fel fogjuk fedezni, hogy nem tartjuk számon az okozott rosszat, ezért képesek vagyunk magunkkal és másokkal békében élni.
Áthaladni a megbocsátás hídján azt jelenti, hogy élni tudjuk a jelen életünket, élni tudjuk magát az életünket, és ez már maga a boldogság. Aki a múltban barangol, nem éli a jelent, de éli a múlt fájdalmait, és ez boldogtalanság. Tudnunk kell, hogy énünknek az a része, ahol a félelem, az ítélet, a vádaskodás stb. uralkodik, minden eszközt felhasznál, hogy elrejtse tekintetünk elől a jelen valóságot, és mindig azt keresi, hogy valakiket, valamiket okoljunk a múlt sérelmeiért. Ezért újból és újból a megbocsátás hídjára kell lépnünk, és át kell kelnünk rajta, biztosítván azt is, hogy ha így teszünk, akkor megbékélünk önmagunkkal, a bántalmazóikkal és az egész ellenséges világgal. Pál apostol mondja: „Amennyiben rajtatok áll, lehetőség szerint éljetek békében minden emberrel!” (Róm 12,18) Ezt a megbocsátás teszi lehetővé.
A megbocsátás arra jó, hogy békében tudjunk élni önmagunkkal, az emberekkel és az egész világgal. A békés élet pedig a boldog élet.
