Abban az időben tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton. Mk 10,46-52
Krisztusban, Kedves Testvéreim!
A mai evangéliumban a vak Bartimeus történetét hallottuk. Elolvasva ezt a történetet elgondolkodhatunk azon, hogy hogyan vonatkozik a mi életünkre. Mi a különbség és a hasonlóság az én életem, és a vak koldus élete között? Néha nem ülünk-e mi is, a kis és nagy történések országútja mentén, életünk rongyos pokrócán, s nyeldessük mások lába nyomának porát, hallgatjuk tülekedésük zaját, egy kis szeretetet, egy kis megértést, egy kis örömet, egy jó szót koldulva? Vajon mi felfedezzük-e azt, hogy olykor mis is vakok vagyunk, ha nem is fizikailag, hanem lelkileg és szellemileg? Vajon megvan-e bennünk az elszántság és a bátorság, hogy mi is kiáltsunk Jézushoz, és megszabaduljunk a régi életünk nyomorúságától? Bartimeusban megvolt ez az elszántság. Ő szeretett volna megszabadulni a vakságától is és a koldusságától is, egyszóval a régi életétől. És egyszer csak Jézus áthaladt élete útján, ő ezt kihasználva, félredobta minden kisebbrendűségét, szégyenét, tehetetlenségét, és megragadta a kellő alkalmat a változásra. Ő igazán akarta az új életét, mégpedig Jézustól akarta azt. Bartimeus történetében Jézus pedagógiája mutatkozik meg. Jézus felébreszti az önbecsülését. Azzal, hogy Jézus megállt és figyelemre méltatta őt, Bartimeus szeretve érezte magát, és így ő is képessé vált a szeretetre. De milyen is volt Bartimeus mielőtt még Jézussal találkozott volna?
Elszigetelődött volt, amilyen mértékben csak lehetett. A társadalom kitaszítottja, ezáltal az önbecsülése is a lehető legmélyebbre süllyedt. Ebben a helyzetében már nem kereste az emberekkel való szeretetkapcsolatot, csak a mindennapi megélhetésért küzdött. Jézus korában a vakság az egyik legnagyobb szerencsétlenség volt, mivel Izrael népe bűnösnek tekintette és kiközösítette a vakokat, akiket a társadalom visszavonhatatlanul megbélyegzett. A vak ember a legsötétebb magányban és jogfosztottságban élt, társadalmi és vallási értelemben egyaránt. Még a zsinagógába sem mehetett be, száműzöttként élte életét. Bartimeus fogyatékos volt, de el is követett mindent, hogy leépítse képességeit. A vakság és a koldulás között nem volt szükségszerű összefüggés, ő választotta a koldulást. Csak a szeme volt beteg, de minden más képessége ép maradt. Bartimeus a fogyatékosságára és gyengeségére hívta fel a figyelmét, nem pedig a jó tulajdonságaira és képességeire. Olyan ember volt, aki a saját keserűségébe és tehetetlenségébe kapaszkodott. Magába zárkózott, nem volt tartós szeretetkapcsolata – érzelmeit is és szeretetét is bezárta. Nem akart szeretetet kapni, mert meggyőződése volt, hogy ő méltatlan a szeretetre.
A szenvedés ellen köpenyébe burkolódzott. Mi is néha beburkolódzunk a saját kis köpenyünkbe, páncélunkba, és elzárkózunk a szeretet elől. Nem hisszük el, hogy létezik hűséges és önzetlen, feltétel nélküli szeretet. Bartimeus mindig csak alamizsnáért könyörgött halkan, hogy részvétet keltsen maga iránt. Igen, ilyen a mi köpenybe burkolózásunk is, sajnáltatjuk magunkat, azt gondolván, hogy nekünk a legrosszabb az életünk az egész világon. Vannak emberek, akik már annyira megszokták a saját nyomorúságukat, hogy nem hisznek, és nem reménykednek semmiben. Nem akarnak már változni, és változtatni életükön, inkább az önsajnálatot választják. Olyan ez, mint ha egy békát beletennénk egy vizesfazékba és lassan melegíteni kezdenénk a vizet békástul, mindenestül. A béka eleinte élvezné a langyos vizet, aztán egyszer csak leves lenne belőle anélkül, hogy észrevenné. Ezt teszi a megszokás, a ráhagyás az önsajnálat. De ha a békát egy fazék forró vízbe dobnánk, az állat is ösztönösen reagálna és kiugrana belőle. Tehát ki kell ugornunk kinek-kinek a saját, „vízzel teli fazekából”, hogy ne főjünk meg saját levünkben. De ez csak akkor lehetséges, ha felismerjük és elismerjük nyavalygásunkat, ugyanis ekkor halljuk meg az Úr hangját, és rá tekintve fel tudunk majd kelni az önsajnálatunkból. Mindehhez szükséges a vágy, hogy találkozzunk az élet Urával, és hogy vágyjunk a tőle kapott új életünkre.
Az életünk csak akkor kezd megváltozni, amikor elhisszük, hogy ez a változás megtörténhet. Jézus mindenekelőtt a vágyat ébreszti fel bennünk. Jézus ajándéka annál nagyobb, minél jobban vágyunk rá. Jézus személyesen kérdez bennünket, ahogyan a vak koldust is: „Mit akarsz, mit tegyek veled?”, és a válasz „Mester, hogy lássak.” Bartimeus annak hatására, hogy Jézus figyelemre méltatta őt, félretette tehetetlenségét és elkezdte használni a még meglévő képességeit, küzdött és kiáltott, felkelt és elindult az Úr felé. Nem hallgatott a döntését befolyásoló hangokra, akik azt mondták neki, hogy hallgasson, hogy ne kiabáljon. Jézus nem megy oda hozzá, pontosan azért, hogy képessé tegye őt fogyatékossága ellenére is arra, hogy akarja a változást. Odahívja magához. Bartimeus minden képességét latba dobja, hogy odamenjen Jézushoz, ezáltal nyeri el gyógyulását. „Eldobta köntösét” – ami azt jelenti, hogy a régi életét képes volt otthagyni, bármennyire is nyomorúságos volt az az élet számára. Ez volt a biztos megélhetése, de ledobja tehetetlenségét magáról, mert csak ott ült és koldult, de most minden hátránya ellenére megmozdult, hogy új élete legyen. Az Istenbe vetett bizalom, a talentumok használata, amit tudok, saját képességem szerint megteszek, megnyilvánul Bartimeusnál is. Döntéseink meghozatalakor nem tudunk mindent bebiztosítani magunknak, ezért szükség van a ráhagyatkozásra, nem láthatunk mindent előre, ahogyan ez a koldus sem látott. Egy, ami biztos, az az Isten hívó hangja bennünk, amit akkor ismerünk fel, ha az életünket visszahúzó erőket elhárítjuk, ha nem hallgatunk a „Te úgy sem vagy képes rá”. mondatra. Bátran merjünk kiáltani és kérni az Úrtól. A kérés az emberi méltóság részéhez tartozik, melyben a hangsúlyt nem a szükségleteink kielégítésére kell tenni, hanem az istenkapcsolatunkra. A kérőima a szükségen túli kapcsolat, melyben el kell ismernünk Isten előtt korlátainkat, teremtményi mivoltunkat és függő helyzetünket. Ez a dolgok rendje, másképp nem működik az Isten és ember közötti kapcsolat. A valóság nem a mi korlátainkkal fejeződik be, hanem túlmutat azon, vagyis minden Isten kezében van. A „Könyörülj rajtam, Dávid Fia!” felkiáltás a mindennapi imádságunk, a mindennapi szentmise bűnbánati része „Uram, irgalmazz!” kifejezéssel. Ez ugyanazt jelenti, mint amit Bartimeus kiáltott Jézusnak. Az „irgalom” Isten szövetségéhez való hűségét fejezi ki, ami olyan biztonságot ad az embernek, mint magzatnak az anyaméh. Jézus együtt érez az ember valóságával, nyomorával és esendőségével, és elköteleződik, mellette megmenti az életét. Az útszélén ülő vak koldus mindent megtett azért, hogy Jézus felfigyeljen rá. Nem törődött a tanítványok leintő szavával, mert kiáltása legmélyebb vágyából fakadt, és ez több mint az emberi szükséglet.
Kedves Testvéreim!
Legyünk hát bátrak mi is kiáltani az Úrhoz, fakadjon a szívünk legmélyebb vágyából ez a kiáltás, hogy meg tudjon gyógyulni a mi életünk is.
Ámen.
