2022. január 19., szerda

Varázslatos sokszínűség

„Kezdjük tán a jó szóval, tárgyesetben jót, / ámde tó-ból tavat lesz, nem pediglen tót./ Egyes számban kő a kő, többes számban kövek, / nőnek nők a többese, helytelen a növek. / Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek, / amint hogy a cső nem csők, magyar földön csövek. / Anyós kérdé: van két vőm, ezek talán vövek? / Azt se’ tudom, mi a cö? Egyes számú cövek? / Csók – ha adják – százával jő, ez benne a jó; / hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó? / Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas, nem lehet az utca hós, magyarul csak havas…”

Ma is jólesik visszagondolni arra, mennyi derűvel és kacagással hallgattuk egykor Bencze Imre Édes, ékes apanyelvünk című írásának hangfelvételét, amelynek előadásával a legenda szerint bizony még a legnagyobb művészeknek is meggyűlt a baja, meg is gyűlhetett, hiszen valóban nem könnyű érzékeltetni azt a varázslatos sokszínűséget és gazdagságot, valamint azt a mérhetetlenül könnyed és izgalmas játékosságot, amely a magyar nyelvet jellemzi.

Persze, könnyű nekünk, akik beleszülettünk, és nem csupán később kellett elsajátítanunk az alapjait, mondanák azonnal azok, akik idegen nyelvként próbálnak megbarátkozni vele, ami feltehetően korántsem egyszerű feladat, sőt, egyesek szerint szinte teljességgel lehetetlen, nem véletlen, hogy a magyar nyelvnek számos szakember egybehangzó véleménye szerint a legnehezebben elsajátítható nyelvek listájának élmezőnyében van a helye.

Akár egyetértünk az ilyen típusú kijelentésekkel, akár nem, kétségtelen, hogy napjainkban még inkább felértékelődik a magyar nyelv szerepe, mint más időszakokban, hiszen most talán nem is annyira másoktól, mintsem inkább önmagunktól kell azt megvédenünk. Amíg a másoktól való megvédeni akarás mechanizmusa határozottságot, erőt és bátorságot ad számunkra, addig az önmagunkkal szembeni határozatlanságba, kényelembe, érdektelenségbe ringat bennünket. Mi mással lehetne magyarázni azokat a kétségbeejtő jelenségeket, amelyeket nap mint nap tapasztalhatunk a nyelvünkkel kapcsolatban megfigyelhető igénytelenségből fakadóan, illetve mi mással lehetne magyarázni azokat az ítélkezés legcsekélyebb szándéka nélkül is igencsak szívfacsaró pillanatokat, amelyek során azzal kell szembesülnünk, hogy a külföldön élő unoka és az itthon maradt nagymama nem tudnak egymással szót érteni, nem tudják kifejezni egymás iránti szeretetüket, nem tudják szavakba önteni a találkozás vagy a viszontlátás örömét, pusztán azért, mert a szülők, akik elvben összekötik és nem elválasztják őket, nem tartják fontosnak, hogy gyermekük elsajátítsa elődei anyanyelvét, megismerje azokat a kulturális értékeket, amelyek meghatározhatnák az identitását, amelyek gyökereket adnának neki, ragaszkodást a szülőföldhöz, annak természeti kincseihez és épített örökségéhez, az ott élőkhöz, a rokonokhoz, barátokhoz, ismerősökhöz, illetve magához a nyelvhez is, amelyen szülei, nagyszülei, dédszülei álmodtak, számoltak, mondókákat mormoltak. Vajon elegendő magyarázat-e minderre az, hogy ő maga már nem ugyanazon a nyelven teszi ugyanezt?

A nyelvhez, ugyanúgy, ahogyan a focihoz, mindenki ért, szokták mondani, s ha egy cseppnyi kötekedéssel próbálunk viszonyulni a kijelentéshez, azonnal megállapíthatjuk, hogy a hangsúly sokkal inkább a hasonlóságra helyeződik, mintsem a valódi hozzáértésre, hiszen a focit is általában a fotelből szidjuk ahelyett, hogy megmutatnánk, hogyan kell jól csinálni, és a nyelvhasználattal kapcsolatban is a fotelből, önjelölt polihisztorokként fogalmazzuk meg tényeknek hitt véleményünket ahelyett, hogy megpróbálnánk példát mutatni arra vonatkozóan, miként kell szépen és helyesen írni meg beszélni. Pedig egészen biztosak lehetünk abban, hogy az utóbbi is képes lenne legalább annyi örömet szerezni számunkra, sőt talán jóval többet is! Hiszen, ha abból a korábbi megállapításból indulunk ki, hogy a magyar nyelvet varázslatos sokszínűség és gazdagság, valamint mérhetetlenül könnyed és izgalmas játékosság jellemzi, akkor joggal merül fel a kérdés: miért elégednénk meg azzal, ami a felszínen van? Miért rekednénk meg a felszínesség ingoványos talaján, ha lehetőségünk nyílik arra is, hogy mindig mélyebbre és mélyebbre ássunk, folyamatosan mélyítve, állandón tökéletesítve a tudásunkat, illetve miért ne adnánk meg magunknak a lehetőséget arra, hogy újra meg újra átéljük a varázslatot meg a könnyed és izgalmas játékosság örömét? Azt, amit mi sem ábrázol kiválóbban Bencze Imre már idézett írásánál, amelyet nem mellékesen a két nagyszerű nyelvésznek, Lőrincze Lajosnak és Grétsy Lászlónak ajánlott: „Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen, / lábasodnak nincsen lába, aki szemes: szemtelen. / A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas, / magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas. / Daru száll a darujára, s lesz a darus darvas. / Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg. / Gerinces vagy rovar netán a toportyánféreg? / Egyesben a vakondokok vakond, avagy vakondok. / Hasonlóképp helyes lesz a kanon meg a kanonok? / Nemileg vagy némileg? – gyakori a gikszer. / Kedves ege-segedre – köszönt a svéd mixer. / Arab diák magolja: tevéd, tévéd, téved; / merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek. / Pisti így szól: kimosta anyukám a kádat! / Viszonzásul kimossa anyukád a kámat? / Óvodások ragoznak: enyém, enyéd, enyé; / nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié. / A magyar nyelv – azt hiszem, meggyőztelek, Barátom – / külön-leges-legszebb nyelv kerek e nagy világon!”