2022. január 28., péntek

A régi Szabadkán „szép volt az élet”

Színek és történetek a Kincses kalauz nyomán V.

A történeti forrásokban Szabadka először 1391-ben szerepel Zobotka alakban, 1779-től azonban a szabad királyi várost már Maria Theresiopolis névvel illették, s csak 1835-től nevezték ismét Szabadkának – olvasom a Kincses kalauz – Tájhangok (2020) című, mostanában sokat forgatott, kiváló útikalauzunk lapjain. A pompás városháza közelében, a főtér mögött helyezkedik el az egykori szabadkai vár alapjaira épült ferences rendi templom, a Barátok temploma, falaiban gondosan őrizve a város legősibb építményét. Herceg János Módosulások (1989) című regényes emlékiratában ugyan úgy vélte, az még csak hagyján’, hogy Újvidék, a Szerb Athén, a Maticával s a Letopisszal messze túlnőtt a megye határain, Szabadka azonban a vármegye központjával szemben mintha „tiszteletlenül nagykorúsította volna magát”, élte a maga pezsgő szellemi életét, miközben Zomborban „már nem is emlékezett senki a szentiváni plébánosra, Rónai Istvánra, aki négyes fogatból szállt ki a jegenyefenyők között, s németül írt versekben ünnepelte a szerelem örökkévalóságát”. Az akkori élet szép volt, írta Frankl István Harminc év a szabadkai életben 1890–1920 (1942) című könyve bevezetőjében; főgimnáziuma volt a városnak és állami tanítónőképezdéje, s a kiváló tanári sereglet pezsgő kulturális életet hozott a városba.

Molnár György Emlékeimből című munkájában az 1850-es évekről szólva úgy mutatta be Szabadkát, mint egy nagy alföldi falut, melynek lakói paradicsomi jólétben éltek, de ahol a kultúrának kevés nyoma volt. Változást a város életében az 1884-es tisztújítás hozott, amikor Mamusics Lázár, a szabadelvű kormánypárt akkori fiatal helyi vezetője került a polgármesteri székbe, akinek tizennyolc éves kormányzása megalapozta Szabadka virágkorát. „Szabadka az egész Bácskában a legnagyobb katolikus város volt akkor is, és a szabadelvű párti polgármester szembe került rokonával, Mamusics Mátyás préposttal, aki mint katolikus pap heves ellenzője volt a polgári anyakönyvezésről szóló törvényjavaslatoknak” – olvasom Frankl István könyvében. 1893-ben politikai pályatársát, Vojnits Istvánt nevezték ki Bács-Bodrog megye főispánjává, akit Schmausz Endre követett a tisztségében, közel két évtizedes nemzetépítő munkájához volt tehát biztos támasza Mamusics Lázárnak. Csak az 1902. december 20-án megtartott tisztújítás után követte őt a polgármesteri székében egészen Trianonig a tragikus sorsú Bíró Károly.

Jámbor Pál, az ország legkiterjedtebb határú – 168.000 holdnyi – agrár-városa, az anyagi jólétért kifejezetten lelkesedő Szabadka főgimnáziumának igazgatótanára az 1873–1874-es tanév zárórendezvényén elmondott beszédében kiemelte: „Uraim! a világ nagyot változott. Ma mindenki anyagi jólét után törekszik, pedig e kor csak egy szegénységet kerül – a szellemi szegénységet; e nemzetnek csak egy valódi félelme lehet: a szellemi elszegényedés. Ezért kell fő gondját iskoláira fordítani. Valóban az iskola ma napi kérdés minden nemzetnek. […] És ez jól van így. Mind a tanár, mind a növendék büszkén mondhatja: jó korban születtem! – soha annyi tér nem nyílt a tehetség előtt! Soha oly nemzeti jutalom nem kísérte a munkát, mint ma! – az országgyűlés milliókat szavaz meg a nevelésre, mintha mondaná: ez a nemzet szegény, de utolsó fillérét odaadja a nevelésre a szellemi munkásnak, csak cserébe gazdagítsák fiait! Igen! ez a munka kora.” És olyan kiváló tanárok sorakoztak mellé, mint a Lányi Viktor szerint „szépbeszédű” Toncs Gusztáv, a Vitkovics Mihály élete és munkái (1884), a Zágoni Mikes Kelemen élete (1897) és az ugyancsak Lányi szerint „szikár alkatú” Loósz István, a Szemelvények a kurucvilág költészetéből (1904), a Kölcsey Ferenc válogatott szónoki művei (1914), az Ady Endre lírája tükrében (1914) és a Deák Ferenc emlékezete (1904) című kiváló alkotások szerzői, miközben a katedra közelében Iványi István szorgalmas munkával megalkotta a kétkötetes Szabadka szabad királyi város története (1886 és 1892) és az ötkötetes Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára (1889–1907) című örökbecsű műveit.

Lányi Viktor, a Pesti Hírlap 1936. november 8-ai számában közölt „Szülőföldemnek bús határa!…” – Képek, emlékek, alakok Kosztolányi Dezső szülővárosából című írásában így emlékezett a Szabadkán töltött évekre: 1907 nyarán, apja, Lányi Ernőnek Zeneiskola igazgatói székébe történt kinevezésekor került a városba. „Icsre-vicsre végződő nevek, szűk pantallós, papucsos, kurta zekés parasztok, vasárnaponként a katolikus nagytemplom tövében bő brokát-szoknyákban, sokszoros aranytallér nyakláncokkal parádézó lányok déli sétája, balkáni dulcsászokat és bunyevác nemzeti italt, »bozát« áruló kofák a piacon. Gondtalan jóllét kényelmes nyüzsgölődése, kocsmákból kiszűrődő tamburazene, háromnégy utcányi városias középpont körül földszintes házsorok egyhangú, alig gondozott rengetege. Különös, idegenszerű világ volt ez, de vidám és ceremóniátlan. Hamar megszoktam és megszerettem.” Városszerte híresek voltak a Lányi-ház zongorás estéi, melyen olykor a fiatal Kosztolányi Dezső is megjelent. „Gyakori örömmel látott vendég volt apám házában. Muzsika, versolvasás, könyv- és nyelvvita folyt a szivarfüstös dolgozószobában. Apám mint zeneköltő, valósággal újjászületett a modern magyar költészet légkörében. Több szép dalt írt akkoriban Kosztolányi-versekre. Sohasem felejtem el azt a délelőttöt, amikor szívdobogva hallgattam, hogyan születik meg keze alatt a zongorán az »Üllői-úti fák« dallama.”

Azután a fényes Szabadkán is bekövetkezett az összeomlás. Frankl István emlékei szerint 1918. november 13-án egy öt-hatszáz főből álló, lerongyolódott, bocskoros szerb csapat, megviselt sovány lovakon és öszvéreken vonult be Szabadkára, puskalövés nélkül foglalta el az elalélt várost. „Megütközéssel láttuk, hogy a bennszülött, nem magyar anyanyelvű polgártársaink közül kik azok, akik megfeledkezve arról, hogy mindenüket, amijük volt, a magyar hazának köszönhették, velünk mindenben egyforma jogú polgárai voltak Szt. István országának – miként álltak a bevonult uralom mellé, részben érvényesülés, részben szívük eddig rejtve őrzött érzelmei miatt.” Frankl István és kortársai közül sokan akkor költöztek át az anyaországba, ahol szétszóródtak, ki-ki ott telepedett le, ahol sikerült munkát találnia. Ma már csak a városháza sarkán álldogáló Bíró Károly alakja emlékeztet a boldog időkre.