2022. január 25., kedd

Hogy is volt?

Ezek a rakoncátlan emlékképek! Merthogy az utóbbi esztendőkben egyre-másra jelentkeznek, egészen váratlanul. És indokolatlanul, hiszen – mint majd alább látjuk – általában egészen jelentéktelen eseményeket rögzítenek. Bevillan például a zentai zeneiskola hegedűtanárának, elismert teniszezőnek az alakja, amint kissé meggörnyedve éppen szervál. E sportág középkorosztályú jelesei, amúgy a város köztiszteletben álló személyei vasárnaponként érkeztek a pályára, szabályos, tetszetős játékuk – különösen házibajnokság idején – népes és hozzáértő közönséget vonzott. Nekünk, gyerekeknek, megtiszteltetés volt, ha labdaszedők lehettünk. Emlékszem aztán arra is, amikor anyám kézen fogva az iskolába vezet, hetipiac lehetett, nagy nyüzsgés mindenfelé, a járdán is kerülgetjük az embereket, mivel késésben vagyunk; a Városháza órájára pillantok, de nem látom a mutatók állását. Ekkor kezdődött az első iskolanap. Amiről viszont a továbbiakban már nincs emlékem. Az életfolyam vetítővásznán G. Etelka jelenik meg, az osztály legszebb lánya, fakó rózsaszín blúzban meg élénk virágos szoknyában, egy gereblyét tartogatva, az iskolánkkal szembeni utcasarkon, merthogy a hetedikes és a nyolcadikos diákokat ekkor szállították pótkocsis traktoron a Körösztösbe fát ültetni. A nap sütött, Etelkával együtt mosolygott. Másnap meg a nagyszünetben P. Ferencnek mesélem az izgalmas álmomat, kalandokkal teli, egy fiú odajön, hívná valamilyen játékra, de Feri marad, engem figyel, látom az arcán, hogy együtt él a történésekkel, amiket előadok. Közben kitalálok még ráadásként ezt-azt, hogy még érdekesebb legyen. P. Ferenc szerény jövedelmű családból való közepes tanuló volt, egy nap mutatós piros pulóvert kapott a szüleitől, büszkén megállt a pódiumon (csak csöngetéskor ment a helyére), hogy mindenki megcsodálhassa. Kedveltük. És jól kézilabdázott. Később Svédországba került, akkortól szem elől tévesztettük. Hosszú évtizedekre rá a jól megszervezett osztálytalálkozón futottunk össze ismét. Semmit sem változott. M. Zsuzsával, gimnáziumi osztálytársnőnkkel viszont már nem találkozhatunk. Atletizált, országos szintű eredményekkel rendelkezett – a korán jött súlyos betegség azonban erősebb volt nála. De amit elmondani szeretnék, az még előtte történt természetesen, egy vasárnap délelőtt, jegyet váltottam a moziban matinéra, a félhomályos előcsarnok plakátokkal teli, egyébként majdnem üres, alig néhányan lézengenek. Ekkor jelent meg ő, megállt egy pillanatra, rám nézett valami furcsa, azóta is megfejthetetlen mosollyal. Én éppen fizettem, de elbambultam, a pénztárosnő úgy tuszkolta ki a jegyemet az ujjaim közé. Zsuzsa pedig csak mosolygott, egy helyben maradva, és az idő is megállt. A következő felvételen vendégeskedem egy erdélyi magyar napilap szerkesztőségében. Bemutatnak egy alacsony, tömzsi fiatalembert, aki – a szokásos szamárlétrát többszörösen átugorva – máris az irodalmi melléklet szerkesztője. Kíváncsian, tisztelettudóan tekint rám. Később rangos költővé vált, egyidőben a magyarországi kulturális közélet irányítója. Többször találkoztunk, de a kolozsvári első találkozásunk emlékét soha nem említettem. Valószínűleg el is felejtette. Mint én egy népszerű, számomra külön is kedves jugoszláv színésznő nevét, aki a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben rengeteg filmben meg tévésorozatban szerepelt. Halálának negyvenedik évfordulója alkalmából a Blic napilap kétoldalas megemlékező írást közölt róla. Gondoltam ezt a lapszámot félretenni, de rövidesen kiderült, hogy elveszelődött, s amint ez kitudódott, abban a pillanatban törlődött az egykori sztár neve is. Érdeklődtem a színházi élethez konyító barátaimnál, sikertelenül, megpróbálkoztam különféle technikákkal, például vizualizálni a szerb lap kétoldalas cikkének címeit, hasztalan.

Ez a színésznő egyébként nagyon emlékeztetett egy lányra, aki meg igen hasonlított egy másikra. Mindketten rendkívüli attraktívak. De akkor most idézzünk meg (a kedvükért is) egy távolba vesző irodalmi estet, amely egy vidéki kisvárosban élő egyetemista- és költőtársunk ötlete volt. Ő otthon amolyan művelődésszervezőként is tevékenykedett. Ketten érkeztünk Újvidékről, egy pedig egy bánáti falucskából. Szintén osztálytársunk a magyar tanszéken, és már szintén írogatott. A finom pálinka neki ártott meg először: miután verseit a színpadon elszavalta, távozni próbált, de sorra feldöntötte a tér szűkítésére szolgáló spanyolfalakat. A jóindulatú közönség vehette ezt persze egyszerűen ügyetlenségnek. Az est után szervező barátunk invitálására a kisváros fiataljai közül többen is maradtak, pálinka is akadt még, magnóról szólt a zene, a két (akkor gimnazista) lány táncolt, csak úgy maguknak, finoman, kecsesen, az akkori divat szerint feszes blúzban, miniszoknyában és térden felüli puha csizmában. Utóbb mesélték, hogy újvidéki barátom és én kísértük őket haza. Igen ám: de melyikünk melyiket? Merthogy az emlékezet itt megszakadt. Évekig lappangott bennem ez a kérdés, majd megfogalmazódott a határozott igény, járjunk már a végére ennek is. De hogyan? A hölgyektől csak nem kérdezheted meg: mondd, téged kísértelek haza? – Hát te valóban nem emlékszel semmire? – jönne azonnal a sértődött válasz. Mire rászántam volna magam, hogy újvidéki költőbarátomnál próbálom tisztázni a történteket, addigra ő meghalt. Valamivel előtte a két egykori lány közül az egyik szintén. A másik elköltözött, esetleg telefonon hívhatnám – de az évtizedek óta vele is tartó barátságot emiatt kár lenne kockáztatni.

Hogy is volt? Most már soha nem derül ki? Ja, hogy ne feledjem, a színésznő neve viszont beugrott: Neda Spasojević. Még minden megtörténhet...