2022. január 19., szerda

A boldogság anyagi síkon keresendő?

Vásárolunk, gyűjtögetünk, tárgyakat hajszolunk. A jobbat, a szebbet, az újabbat akarjuk. Luxusautóban, kezünkben újabbnál újabb mobiltelefonnal, neves márkával fémjelzett ruhákban díszelegnénk. Halmozunk. Az élet pedig gyorsvonatként száguld át a fejünk fölött. De vajon materiális, anyagi síkon megtalálhatjuk boldogságunk kulcsát?

Az egyetem padjai között ülve megkapom a várva várt értesítéseket: kiutalták a verejtékes diákmunkáért járó fizetést, megjött az ösztöndíj. Bár korszerű mobiltelefonom van, jobbat szeretnék. Egy hirdetés jelenik meg előttem: az egyik csúcskészülék mellé most ajándék okosóra jár. Egyből lecsapok az ajánlatra. Mint minden vásárlás után, most is felszabadul szervezetemben az endorfin. Az a boldogsághormonnak nevezett csodaszer, amelynek olykor napokig, néha hetekig, esetenként pedig hónapokig érzem a hatását, majd végleg habituálódik. Hozzászokok. Ahogy az érzés, úgy a megvásárolt tárgy is az életem részévé válik. Már nem szerez örömet. Újabb meg újabb ingerre van szükségem. Ha bevételhez jutok, az azonnal kifolyik a kezeim közül. Mindig az kell, ami nem lehet az enyém, amint megkaptam, az már nem érdekel. Nem tudom értékelni, amim van. Emiatt a körülöttem zajló csodás pillanatok átérzésére, megélésére képtelen vagyok. Az egyetem padjait koptatva azon gondolkodom, valami nincs rendben. Valamin változtatnom kell.

Eszembe jutnak a régi szép idők, amikor még középiskolásként ökölvívó világ- és olimpiai bajnok szerettem volna lenni. Mindenáron. Ezzel a gondolattal ébredtem és feküdtem le minden áldott nap. Csak a cél lebegett a szemem előtt. Rövid sportkarrierem útjának minden lépcsőfokát, minden pillanatát élveztem. Élveztem, hogy napról napra jobb bokszolóvá válok, hogy közelebb kerülök az általam áhított célhoz. Emlékszem, akkoriban még voltak olyan éjszakáim, amikor nem akartam elaludni, mert a valóság sokkal szebb volt, mint álmaim alternatív világa. A boldogságom eléréséhez nem volt szükségem tárgyak beszerzésére.

Vívódásomnak köszönhetően mára újra megtaláltam a szenvedélyem. Az újságírói pályán indultam el. Ismét vannak céljaim. Az szerez örömet, ha fejlődök, ha az emberek olvasnak, ha visszajelzéseket kapok. A korábbihoz képest már kevésbé vágyok tárgyakra. Ma már tudom, az autó arra van, hogy A pontból B pontba szállítson, ma már tudom, egy középkategóriás telefon is ellát minden funkciót, amire nekem szükségem van. A környezetem szemlélve fellelkesít, hogy egyre többen vannak azok, akik ráébrednek erre az aljas jelenségre. Sokan vannak, még a barátaim között is, akik azért mentek a nyugati – csak látszólag mézesmázos – bödönbe, hogy megvásárolhassák a társadalmi státust jelképező luxusautót, amelyre oly régóta vágynak. Hosszú évek teltek el, míg rájöttek: nem azt az életet élik, amire korábban vágytak. Életünk túl rövid ahhoz, hogy éveket áldozzunk fel belőle anyagi dolgok megszerzéséért.

Ám a probléma nem csak magunkban keresendő. Megtévesztenek bennünket. Hiszen mit sugall felénk a XXI. századi fogyasztói társadalma és annak reklámvilága? Akkor leszel valaki, ha BMW-vel jársz, ha Armani öltönyt viselsz, ha a legdrágább mobiltelefon van a birtokodban. Pedig az élet nem erről szól. A tárgyak üldözésével pont azokat a pillanatokat leszünk képtelenek megélni, amelyek értelmet adnak életünknek. Ne engedjük, hogy a fogyasztói társadalom rabjává váljunk! A boldogság eszmei, nem pedig anyagi síkon keresendő… Utóbbi nem más, mint megfoghatatlan boldogságunk üldözése, amely csak rövid ideig a miénk, utána elillan, mint a kámfor.