2022. január 25., kedd

Vizsgatételek

Erősen sötétült, az eső mindinkább verdeste az egyetem második emeleti tantermének ablakait. A diáklány már ott ült, közvetlenül a bejáratnál, amikor a tanár – hóna alatt néhány könyvvel – megérkezett. Leült, elrendezkedett, majd odaszólt: – Kolléganő, jöjjön közelebb! Kezdhetjük?

– Tanár úr azzal bízott meg, nézzek meg alaposan egy középkori festményt.

– És mit látott?

– Árnyékbirodalomban egy imádkozó fiatal nőt. Aki elesettségében is reménykedik. Mindkét karja vakítóan meztelen, talán a teljes felsőteste is, de gyűrődéses sástakaró fedi valamelyest, amely lefelé bozontosan elágazó szalmafonatban folytatódik. A kép középpontjában ég felé emelt, esdeklő tekintet, amely mintha alattomosan gyötrő betegségről is árulkodna, gonosz, tépázó kínokról. Nyomatékként a piktor mindezt megtetézve baloldalt egy nyitott könyvet és egy furcsa feszületet helyezett el, valamint egy koponyát, üres tálka mellett. Fenn tompán a világtalan hold, csupán a felhők szegélyéről érkezik kevéske töredezett, alig néhány szálból álló fénynyaláb. Az összekulcsolt kezek azonban nem elég erősek, az elgyengülő ujjak szinte már szétválnak, eleresztik egymást – de az már maga lenne a feladás.

– Az alkotás mit sulykol?

– Ha most nem segítesz, végem! – talán ezt.

– Rendben – mondta a professzor. – Folytassuk. Kapott egy szöveget is.

– Az egy kérdéssel kezdődik: Helyes-e, hogy az ember naponta megpróbálja felülmúlni önmagát?

– És ezt hogyan értelmezné?

– Olykor magam sem értem, miért ez a nagy igyekezet. Szeretem például magam körül a rendet, de ha marad elmosatlan néhány edény, az még nem tragédia. Viszont feszélyez. De éppen ez a bökkenő: miért feszélyez? És miért ítélik el az emberek a lustaságot? Főleg az erényesek. Önigazolást keresnek a serény rendszeretetükre?

– Jól van. És a másik szöveg?

– Az sokkal érdekesebb – folytatta most már sodró lendülettel a diáklány. – Mármint hogy a világ mióta létezik. Egyesek szerint öröktől fogva, mások úgy vélik, a semmiből teremtődött.

– Nos?

– Tanár úr, ez szerintem elveszik a végtelen ködében.

– És mi a végtelen?

Tintoretto: Mária Magdolna

– Számunkra megérthetetlen. Egy filozófus úgy véli, az elme végessége szab határt, bár fogalomként maga a végtelen mégis létezik. Ha jól értettem, ez utóbbi alapján az elme voltaképpen teljességgel birtokolhatná a végtelent, de erről nincs tapasztalásunk. Hasonlóképpen arról sem – ez egy másik gondolkodótól származó tétel –, miszerint az idő és a világ együtt keletkezett!

– S maga mit mond?

– Ha igaz az állítás, miszerint az emberi elme véges, akkor a végtelenről nincs mit beszélnünk, hasonlóképpen arról sem, hogy a teremtés lezajlott-e, vagy minden létező öröktől fogva teremtődött.

– Akkor mindez miért érdekel mégis bennünket? – mosolyodott el a tanár.

– Hogyne érdekelne, méghozzá különös hajtóerővel – hadarta kipirulva a vizsgázó lány –, s bár nem láthatunk a felhők mögé, sem az óceánok legmélyére, a megoldhatatlan dolgok folyamatosan és kínzóan lekötnek bennünket. Így a végtelen meg a teremtés: tünemények!

– Tünemények?

– Igen. Vonzóan rejtélyes képletek.

– Valahol olvastam – szólt ekkor a professzor –, hogy a bizonyos rejtélyes ima révén megvalósuló belső utazással az erre vonatkozó válaszok felsejlenek.

– A látomásokban bízzunk inkább, vagy a tudományban? – tette fel a kérdést ekkor a diáklány.

– Most maga vizsgáztat engem? – dünnyögte a derültségét visszafogni alig képes tanár.

– Korántsem, viszont szeretem minél pontosabban körülhatárolni a célt, s a módszert, ami által megvalósítható...

– Sokak meggyőződése – vágott közbe a professzor –, hogy a világban mindennek célja és értelme van, s mindenki igyekszik ennek tudatában megtalálni helyét az anyagi világban. Ezt azonban az ellenerők gyakran megnehezítik, s úgy térítenek el bennünket eredeti szándékunktól, hogy észre se vesszük.

Az eső elállt, a tanár ablakot nyitott, friss tavaszi szellő áramlott be.

– Hallott már valamit az ellenerőkről? – kérdezte végül a diáklányt.

– Még nem.

– No erről majd akkor a legközelebb. Most adja a leckekönyvét.