2024. április 23., kedd

Parkolóharc

– Szomszéd, mit szólsz te ehhez az új parkolóhoz? Láttam, nagyon szidtad a múlt hét végén, amikor itt autóztál. Mit gondolsz, elkészül a hóesés előtt? – kérdezte egy tőlem legalább tíz évvel idősebb figura az utcából, akit akkor láttam először.

Az épülő, azaz felújítandó parkolóhelyeket néztük, amelyek ebben a pillanatban még nem hasonlítanak semmire sem.– Fogalmam sincs, ha őszinte akarok lenni – válaszoltam.

– Na, ha az eddigi tapasztalatokat nézzük, akkor a munkát befejezhetik már a jövő héten, vagy akár márciusban valamikor – mosolygott a „szomszéd" – Egy biztos, jobban elférnek majd az óvodába igyekvő szülők is, akik sokszor annyira vakon sietnek a saját gyerekükért, hogy majdnem eltapossák a másikét.

Nevettünk mind a ketten, mert bármennyire is szörnyű képet festett a fickó, aki az ovi közelében lakik, nem egyszer látta már, hogy a szülők nemcsak a másik gyerekeire, hanem még egymásra sem figyelnek oda.

– Remélem, hogy a fákat nem fogják kivágni. A városnak ezen a részén még viszonylag sok az árnyékos, fás és bokros rész. Látod, elférnek a kutyasétáltatók és az ebek között a kosarazó, bújócskázó és focizó kölykök is. Nem kellene talán az egész placcot egy nagy parkolóvá avanzsálni, de erről sajnos nem a lakók döntenek, hanem pont azok, akik nem gondolkodnak erről eleget. Te itt parkolsz? – fejezte be mondókáját a fickó egy kérdéssel.

– Nem. A lehető legolcsóbb garázst bérlem az egész városban. Egy nénitől, akinek csak az számít, hogy néha vaki ránézzen a helyre. Áram sincs, tényleg nagyon olcsó. Csak mélygarázs, este művészet beparkolni.

– Tudod mit mondanak... Ameddig simán gurul az autó rükvercben, addig mehetsz – mondta megint nevetve.

Éppen ekkor jött arra egy hatalmas autó, amelyiknek a vezetője, csodával határos módon, az utolsó pillanatban vette észre a rögtönzött, műanyag rácskerítést, amellyel a melósok lezárták az utat. Megkoccintotta kétszer is, miközben elhúzott mellette, a munkások pedig a lehető leghangosabb káromkodásokkal értékelték a bravúros manővert.

Egészen annyira, hogy az óvónénik egyszerre próbálták befogni mind az ötven gyerek fülét, viszont legtöbbjük garantáltan egy életre megtanulta, hogy hogyan közölje valakivel másfél percen keresztül, hogy feleslegesen járt iskolába meg hiába vásárolt méregdrága kocsit, hiszen a feje akkor is üres, mint az állami kincstár.