2022. január 23., vasárnap
Zengető

Csillogó csizmaszár

A következő idézett jött velem szembe ma délelőtt:

„Mit jelent a népdal az emberiségnek, a nemzetnek? Azt a művészetet, amelyet emberek sokasága közösen teremtett meg: tehát közösségi művészetet… Ezért vannak szűk határai, de azon belül nagy mélységei. S ezért van felismerhető hangja, akármilyen nép akármelyik stílusáról van szó… Ezért jelent külön színt, ami akkor is érték lesz, amikor már a múlté lesz az az életforma, amely létrehozta.” (Vargyas Lajos)

A népdal, a népköltészet fogalma már sokszor volt elmélyült és hozzáértő írások témája. Jómagam is sokszor beszélgettem róla zenészkollégáimmal. Nagyjából mindig dűlőre tudtunk jutni a fogalom magyarázata kapcsán. Jóízű beszélgetések voltak ezek, minden különleges tét nélkül, saját épülésünket szolgálandó. Kivéve, egy alkalommal, macedón beszélgetőtársam esetében. Valami titokzatos oknál fogva ottani barátaimnak egészen mást jelent a népdal fogalma. Én ilyenkor mindig próbálok zenei nagyjaink példáival és magyarázataival érvelni, sajnos minden alkalommal hiába. Drága barátom kizárólagos jogot formál az igazságra, amit ki is fejt, miközben egy pillanatra sem hajlandó mérlegelni ellenérveimet. Milyen ismerős ez a hozzáállás ma! Szóval, számára a népköltés is a szerzői alkotás fogalmát jelenti. Mert a dalt – magyarázza ő – valaki egyszer kitalálta. Ettől a ponttól kezdve ő már nem is beszél népdalról, és nem is hajlandó mérlegelni a másik tábor mondandóját. Ez az a pillanat, amikor minden józan gondolkodású egyén abba is hagyja a vitát. Nem úgy én! Csak sorolom és sorolom az érveimet.

Olyan korszak ránk maradt emlékéről beszélünk, amely megelőzte az írásos kultúra megjelenését. Olyan zenei köznyelv ez, amelyet hosszú időn keresztül egy közösségen belül sokan használtak, miközben szájhagyomány útján adták tovább egyik korosztályról a másikra. Bartók még parasztzenének hívta. Talán szerencsésebb a mai kor számára a népzene és a népdal fogalmakat használni. Bár tudjuk, hogy a „nép” fogalma csak a 18. századtól nyert magának teret. Az is világos a számunkra, hogy a nép mint fogalom mindenkinek mást jelent. Ha az írás nélküli kultúránál maradunk, akkor talán a legegyszerűbben úgy értelmezhetnénk a nép fogalmát, mint a társadalom „képzetlen” rétege. De ne tévesszen meg bennünket ez a fogalom se, mert itt bizony ez egy olyan rétege a nemzetnek, amely nem csak kulturális szempontból volt önellátó.

Esetünkben ez egy közösségi alkotás, amelyben valóban helyet kell adnunk az egyéni önkifejezésnek. De mindenképpen más szemszögből, mint ahogyan ezt ma értjük, vagy ahogy azt macedón barátom véli. Mert bármennyire is egyéni alkotásként tekintünk egy-egy dallam megszületésére, azt a közösség az áthagyományozás során akarva-akaratlanul közösségivé csiszolja. Ezek után már okafogyottá válik, hogy szerzőségről beszéljünk. Csodálatos módon ez pedig a magyar népdal, népzene sokszínűségének alapját hozza létre, azzal a számtalan variánssal, amelyek e folyamat közben születnek. Ettől is sokszínű és egyedülálló minden néphagyomány, köztük a magyar is. Ezért tekintsünk úgy népzenekincsünkre, mint a népzenekutatás egyedüli fennmaradt forrásanyagára.

Ha mai írásom elején macedón barátomat idéztem meg, aki nem mellesleg kiváló zenész, legyen itt zárásnak is egy történet róla. A népdalról folytatott hiábavaló beszélgetésünk után átterelődött a szó a néptáncra. Úgy gondoltam, van mit mutatnom neki a világon egyedülálló magyar néptánchagyományból. Kerestem is rögtön egy archív felvételt, amelyen Mátyás István „Mundruc” csodálatosan és könnyedén táncolja a kalotaszegi legényest. Meg akartam neki mutatni azt a táncost, akihez fogható táncos egyéniség nem volt s talán nem is lesz tágabb térségünkben. Szerettem volna neki elmondani, hogy milyen gazdag a magyar néptánc, hogy mennyi figurát tudnak eltáncolni ezek a kiváló paraszt művészek. Milyen formaérzékkel és kivételes módon tudnak improvizálni. El akartam dicsekedni neki, hogy a rögtönzés a magyar néptánchagyomány sajátossága. Nagy hiba volt. Macedón barátom már az első pillanatokban meghozta a döntést: ez nem más, mint akrobatamutatvány. Ebben a pillanatban szó nélkül maradtam. Jobban mondva minden önuralmat összeszedve lenyeltem a békát. Nem láttam értelmét a további magyarázkodásnak.

Bízom benne, hogy ezek a sorok is csak megerősítik az igényt arra, hogy végre megfelelő komolysággal és kellő súllyal tekintsünk népi hagyományunkra, és ekképpen foglalkozzunk vele.

Már régen ajánlottam hallgatni- és látnivalót. Most szeretném, ha az olvasó maga is látná azt a kivételes tehetségű táncost, akiről beszéltem. S miközben megfigyelhetjük minden apró mozdulatát a táncosnak, még egy dologra figyeljünk. Lássuk meg, hogyan csillan meg örömében a nap Mátyás István csizmáján!

Írjuk be a keresőbe:

Magyarvistai legényes – Mátyás István „Mundruc” – kalotaszegi táncdialektus.