2022. január 28., péntek

Határnapló

Egy óra múlt öt perccel, az autósor végéről idelátszik az országhatár. Testre és lélekre ártalmas időpont: a későn fekvőket is vonzza ilyenkor már az ágy, a korán alvók házsártosan ébrednének, így hát marad útravalónak a fáradtság. Épphogy átfordult a nap vasárnapba, a dátum meg 24-ébe. Nincs húsvét, karácsony vagy újév, nyári vagy téli szünet kezdete-vége, nyaralás vagy síelés ideje, legföljebb emléknap, oktalan lenne föltételezni, hogy az éjszaka kellős közepén „beáll” a határ; igaz, a rendőrség kétórányi várakozásra figyelmeztet. Gyanítható, hogy a túloldalon lehet a gubanc. Rendszerhiba? Lassító sztrájk? Hétvégi kimerültség? Egy és egynegyed óra múlva beigazolódik, no, nem az ok, csupán az a tény, hogy megtelt a két határ közti, korántsem rövid útszakasz, helyenként négy, másutt három autósorral. Pecsét az útlevélbe, de ez még nem jelent kilépést, nincs hova, öt perc időzés a bódé előtt. Egy akadály leküzdése sem akármi, de a másik nehezebbnek tűnik.
Három- vagy négyszáz autó pöfög, s az ember nem a saját bújával mérgezi önmagát, hanem a közösségivel: ennyi jármű mennyit pazarol, és talán mégsem a marhákra kellene haragudnunk a környezetszennyezés miatt. A megoldás? Mérsékelhetné a gondot, ha kiállna egy rendőr, és pl. hatvanasával (soronként hússzal) engedné a kocsikat előre, így legfeljebb az öt tucat járatná a motort hiába, majd mind kevesebb, ahogyan folyamatosan fogyatkoznak. Egyszer már tapasztaltam ilyesmit, dicsértem is elméjüket. Igen ám, de ha a megoldás nem tudatosodik a távolabb várakozókban, ők majd káromkodnak, dudálnak, ha húsz-harminc percig nem mozdul a sor. Meg fűteni is kellene, mert kint öt-hat fok a hőmérséklet. Lehet, hogy kisebb fölháborodásnak tűnnek a döcögés miatti folyamatos apró szidalmak, mint a ritkább dühkitörések, ha nem gyakran, hanem hosszabban fut a sor.
Egy-egy cigaretta a frissítő levegőn, remény a gyorsulást hozó fordulatban, hit a rendőrség által tippelt két órában, folyamatos figyelem, hogy a századik araszoláskor se toljuk meg a másik autót. A bosszankodás rontja a lelket, gondoljunk inkább arra, hogy mellettünk a kamionsofőrök hányszor átélik az ennél hosszabb tortúrákat.

Az idő inkább vágtázik, mintsem ügetne, lejár a háromórai várakozás is, nyáron ilyenkor már pirkad. Meggondolhatná magát az utas, hogy visszafordul, jobb megoldást keres ügyének az intézésére, de fogoly lett, innen már nincs visszakozás, előremenet pedig csak a megszabott ütemben. Végig kell járni az utat, ha törik, ha szakad, tartson akár reggelig. A tompuló agy olyasféle gondolatokat is fölvet – van ideje bőven –, hogy ugyan mekkora zűrzavart okozna, ha az üzemi futószalag a lassú kezek miatt egymásra dobálná a terméket. De hát itt emberek futnának, ha tehetnék, ám biztosan akad néha közöttük (ha nem ezen, akkor másik éjszakán) olyan is, aki tiltott árut csempész, hamis az útlevele, értékes festményt rejteget; különben pedig ezen a ponton mindenki gyanús. Indokolt lehet a fölvetés: ilyen sebességgel haladnánk akkor is, ha mindenki becsületes lenne? Mint a schengenin belül. Egyébként meg mit akar itt és hogyan került ide a néhány magyar és szerb mellé a rengeteg külföldi egy semmilyen éjszakán? Osztrák, német, cseh, görög, lengyel, brit, bolgár, belga, holland meg biztosan mások is.
Hét óra közeleg, az előttem araszoló lengyel autóban megszólal a kutya, neki is elege lehet, vagy a napot köszöntve várja a reggelijét.
Fél nyolc, sikerült! Hat és fél óra. Ennyi idő elegendő napi alvásra, kényelmesen megjárható Budapest oda-vissza, a munkahelyen sem dolgoznak többet az emberek…
Van már kutatók, rettegések, modern gyárak, irodaházak, kávéházak és múzeumok éjszakája. Lám, a határoknak is.