2024. április 24., szerda

Gyönyörű háború?

Milyen veszélyeket rejt magában a háborúk túlromantizálása? Hogyan vélekednek a kérdésről mindazok, akik valóban megjárták a borzalmakat? Mit lehet tenni a háború pozitív színben való feltüntetése ellen? Ha régi fotókat nézünk a háború kezdetén harcba induló katonákról, zömében mosolygó fiatalokat látunk, akik nagy reményekkel indultak a frontra, sőt, sokszor a szülők könyörgése ellenére önként vállalták, hogy harcolni mennek. Aztán, ha újabb képeket veszünk elő, a háború végéről, megtört, üres tekintetű férfiak néznek vissza ránk, akikre a saját családtagjaik sem ismertek rá. A háborúval járó traumák a legtöbbjükben mély, sokszor feldolgozhatatlan sérüléseket okoztak, egy életre megváltoztatták őket. Ezek az előtte-utána képek mérhetetlenül fontos üzenettel a szolgálnak a jelenkornak, hiszen a filmek, a könyvek, a videójátékok – az esetek többségében – ma jelentősen túlromantizálják a háború témakörét. A szenvedés mára már nemes egyszerűséggel vált normálissá az emberek számára. Sőt. Szórakozás lett belőle. De hogyan tekintenek minderre azok, akik saját bőrükön érezték a háború poklának égető csókját?
„A háborúról szóló videójátékok, filmek, könyvek romantizálásával menő képet alakítottak ki a borzalmakról. Olyanokat hallok az emberektől, hogy szeretnének ajtókat berúgni és embereket arcon lőni. Nos, akkor valószínűleg még sosem tettél ilyent – mondom nekik mindig. A gyerekek olyan történetekről, eseményekről készült videójátékokkal játszanak, amelyektől nekem rémálmaim, alvászavaraim vannak éjszakánként. Mégis mikor kezdjük el végre humanizálni ezeket a történeteket? A profit tényleg mindenek előtt áll? A hollywoodi tudatiparnak semmi sem szent?” – vélekedett a közelmúltban a háború túlromantizálásáról Dakota Meyer, egy Afganisztánt megjárt amerikai tengerészgyalogos.
De miért írok pont most a háborúról? A közelmúltban Vukováron jártam. Riportkészítés céljából mentem a harminc évvel ezelőtt ostromlott városba. Mivel magam is végignéztem gyermekként Újvidék bombázását, és a háborút követő időszakban kellett felnőnöm, meg sem fordult a fejemben, hogy komoly hatással lehetnek rám a településen szerzett tapasztalatok. Az ostrom harmincéves évfordulóján jellegzetes, megfoghatatlan, gyászos atmoszféra lengte körül a várost. Az első, egyébként magyar interjúalanyomtól azt is megtudtam, hogy a helyi lakosok október és december között nem szívesen beszélnek a háború borzalmainak részleteiről. Harminc év után sem. Döbbenetes volt látni, hogy ennyi idő elteltével még mindig ilyen szinten nyomja az érintettek vállát a háború. De hogy ne nyomná. Családtagjaik, barátaik szenvedtek, vesztek oda a szemük előtt. Sőt. Beszélgetőpartnerem elmondta, harminc év távlatából az fáj neki a legjobban, hogy egyik nap még együtt kávéztak, együtt sütöttek szomszédaikkal, másnap pedig már ezek a szomszédok végezték ki, kínozták meg családtagjait. Ilyen a háború testközelből, filter és romantika nélkül. A vukovári utcákon, amikor egy-egy villáminterjúra invitáltam az ismeretlen horvát, szerb lakosokat, mindenki nagyon kedves volt velem, és készséggel álltak a rendelkezésemre. A szóváltást követően beszélgetőpartnereim – kisebb-nagyobb variációkkal – egytől egyig, kivétel nélkül ugyanazzal az üzenettel búcsúztak el tőlem. Volt, aki miután elmesélte a saját történetét, köszönés után csak a levegőben hagyta a „hogy ne ismétlődjön meg többé” kifejezést. Volt, aki azt mondta, muszáj beszélnünk róla, hogy ne forduljon elő többé. Volt, aki azt mondta, írjatok róla sokat ti, újságírók, hogy soha többé, senkivel ne ismétlődhessenek meg ezek a borzalmak, amiket mi átéltünk…