2024. április 20., szombat

A régi szép idők

A régi szép időkben, mondogatjuk kissé nosztalgikus hangszínnel meg múltba révedő tekintettel, amikor arra gondolunk, mennyi, mai szemmel már pusztán egy-egy könnyed legyintéssel elintézhető és egyszerűen csak butaságnak nevezhető dologgal töltöttük ki a mindennapjainkat az általános iskolás éveink végén meg a középiskolás éveink elején, ha valamilyen oknál fogva rövid időre megfeledkeztünk a lázadás kötelezőségéről, és helyette inkább a körülöttünk lévő világ felfedezésére tettünk kísérleteket, köztük olyanokat is, amelyek hosszú időn át, akár a mai napig elkísértek, illetve éppen ezért bizonyos mértékig meg is határoztak bennünket.
Akkoriban, azokban a bizonyos régi szép időkben, amelyek akkor jóval kevésbé tűntek szépeknek, mint amennyire az idő megszépítette őket, gyakran előfordult, hogy kerestünk valamilyen kevésbé frekventált helyet – nem elbújni akartunk, csupán arra törekedtünk, hogy az arra járók ne vegyenek azonnal észre bennünket, bár a láthatatlanná válás gondolatával gyermeki fantáziánk határtalan szárnyalása révén azért magunk is el-eljátszottunk –, és azon kezdtünk morfondírozni, vajon milyen gondolatok cikázhatnak az emberek fejében, miközben elhaladnak mellettünk, beleolvadva a kisvárosi mindennapok hömpölygő ritmusába.
Olykor ki is hangosítottuk a gondolataikat, vagy amikor nem egyedül bandukoltak, akkor megpróbáltuk szinkronizálni is őket, vicces szituációk sorát teremtve meg ezáltal. Hitelességre persze akkortájt nem törekedtünk, inkább csupán arra, hogy sajátos gondolatokkal és párbeszédekkel ruházzuk fel az embereket, és közben mi magunk is jól szórakozzunk. Ártalmatlanul, mégis önfeledten és felhőtlenül, úgy, ahogyan felnőtt fejjel már csak ritkán tud az ember.
Azt nem tudom, hogy akkoriban már láttuk-e Mel Gibson azon filmjét, amelyben egy különös baleset következményeként képessé válik meghallani a nők gondolatait, azt azonban valószínűnek tartom, hogy akár igen, akár nem, bizonyára magunk is elképzeltük, milyen módon könnyítené meg az életünket, ha valóban ismerhetnénk mások gondolatait, és azok tükrében beszélgethetnénk családtagjainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel, sőt esetleg a tanárainkkal is, ami azokban a bizonyos régi szép időkben még minden bizonnyal kifejezetten izgalmas lehetett volna számunkra. Ma persze már kevésbé lenne az, hiszen valljuk be, általában sokkal inkább lenézően, mintsem tisztelettel tekintünk azokra az emberekre, akik mindig azt mondják, amit beszélgetőtársuk hallani szeretne, még akkor is, ha annak éppen a szöges ellentétét gondolják. Mindennek a hasznosságát azonban természetesen ma sem kérdőjelezhetjük meg, ugyanúgy, ahogyan például azét sem, hogy a telefonhívás befejezése után azonnal megszakad a vonal, nem marad meg még, mondjuk, tíz-tizenöt másodpercig, miközben felszínre tör belőlünk az őszinteség, és azokkal a szavakkal illetjük beszélgetőpartnerünket, amiket valójában gondolunk róla.
Némi kétségbeeséssel olvastam a minap az egyik népszerű internetes portálon, hogy valósággá válhat a gondolatolvasás lehetősége. A portál munkatársai éppen az ilyen irányú kutatások eredményeit gyűjtötték össze, kiemelve egyebek mellett azt is, hogy orosz szakemberek olyan berendezést dolgoztak ki, amellyel noninvazív módon alkotnak képet az ember agyi aktivitásáról, és annak egy újfajta módszerrel történő monitorozása révén sikeresen tudják valós időben vizualizálni a kísérletben részt vevő személyek gondolatait. Megnyugvással töltött azonban el, hogy az idézett szakértők szerint a valódi gondolatolvasás ezekkel a berendezésekkel nagy valószínűséggel sohasem lesz megvalósítható, legfeljebb hazugságvizsgálatok során használhatják majd őket – amit a bíróságok egyelőre határozottan elutasítanak.

Azt, hogy mindez jó-e, vagy sem, a rendelkezésre álló igen csekély információmennyiség tükrében nehéz lenne egyértelműen megállapítani, az azonban teljességgel bizonyos, hogy amíg nem tudunk ténylegesen is olvasni egymás gondolataiban, addig marad a régi szép időkből átörökített játék, amely olykor talán még felnőttként is érdekes lehet, vagy legalábbis hasznos, az egymásra való odafigyelés fontosságának felismerése és a kommunikációs készségeink fejlesztése szempontjából mindenképpen.