2024. március 28., csütörtök

A fékevesztett bácskai nábob legendája

Kamjonkai Szemző Gyula, a mindenét kockáztató főispán egyetlen sértést sem hagyott megtorlatlanul

115 évvel ezelőtt kezdte a Vasárnapi Újság közölni folytatásokban Mikszáth Kármán A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényét. A regény alapjául egy bácskossuthfalvi történet szolgált: Ungár Piroska, a vagyonos „morovici család” lánya és a Zombor környékén gazdálkodó, de kicsapongó életet élő Kamjonkai Szemző Gyula esete. Arról, hogy mi történt Morovicán pontosan 120 évvel ezelőtt, a korabeli sajtó szinte mindegyike beszámolt. A Nagyváradi Napló fiatal újságírója, Ady Endre a következőket írta Az öreg Ungár esete címmel 1901-ben:
„Olvastak önök bizonyára az öreg Ungár esetéről. Kemény, öreg bácskai zsidó. Mellékesen milliomos és egy szép leány atyja. Az öreg Ungár leányát elszöktette egy kopott férfi, egy húszéves dzsentri gyerek. Egész Bécsig elszökött a szerelmespár. Bizonyosan jól mulattak az úton. Tovább azonban nem mehettek. Az öreg lefülelte őket, és a leányt visszahozta. A leányszöktető ifjonc megkopott rokonai körülvették az öreg Ungárt:
– Ezen már csak a házasság segíthet.
Egyidejűleg pedig barátkozni méltóztattak az eddig lenézett »szemtelenül meggazdagodott zsidóval«. Az öreg aztán kitűzte az esküvő napját. Megjelentek a leendő büszke dzsentri atyafiak, akik a milliókért hajlandók voltak egy zilált vallási viszonyokban leledző menyecskét is akceptálni.
Mikor pedig már együtt volt a díszes nászkoszorú, megjelent az öreg, kemény Ungár, s odadobta a leánya gyönyörű selyemruháját, s mondta a maga paraszti nyelvén, de körülbelül ezt:
– A millióval nem vagyok hajlandó restaurálni a dzsentrit. A leányom
külföldre utazott. A kapu nyitva van…
Kár, hogy ezt az esetet nyilvánosságra hozták. Az öreg Ungár házi ügye volt. De ha már beszélnek róla, nem szabad ki nem mondani, hogy az öreg Ungár kemény ember, de okos ember is.”

ÉLŐ LEGENDA VOLT
Mint ismeretes, Piroska a szerelmet választotta, a duhaj férfival tartott, akit Herceg János romantikus rablólovagnak nevez, „aki a Nemzeti Kaszinóban, a bécsi Sacher különtermeiben vagy a francia Riviérán éppoly otthonosan mozgott, mint a Telecska vidékén.”
Szemző Gyuláról már életében nagyon sok legenda keringett. Tett is érte, hogy beszéljenek borgőzös éjszakáiról, orgiáiról, nagy kártyapartijairól és féktelen életmódjáról. De nem volt neki elég, hogy közszájon forgott eseményekben gazdag élete, állítólag még könyvet is íratott magáról, mégpedig Nádas Sándorral, Négyezer nője volt címmel. A célja az volt, hogy reklámozza magát. Egyik karcolatában Mikszáth Kálmán ezt írja: „Szemző Gyula hasonlít a mesebeli sárkányhoz, aki mindennap hét szűz hajadont evett meg.”
Ceruzabajúszt viselt, mindig kifogástalán öltönyben jelent meg a társaságban, és „szenvedélyesen rajongott a hófehér cérna- és glaszékesztyűkért. Olyannyira, hogy az év minden napjára, sőt, talán minden fontosabb élethelyzetre tartott egy párat. Legendás kesztyűi nélkül sem a blattot, sem az útjába kerülő szerencsétlen bolondokat nem volt hajlandó verni. Az még egészen hétköznapi, hogy gyémántokat tartott a ruhájába varrva, hogy illegális kaszinókat üzemeltetett, hogy kokaint, egyiptomi cigarettát, selymet és piperecikkeket csempészett Bécsből Budapestre és Budapestről Bécsbe (később egyébként mindkét városból kiutasították), vagy hogy lakásán mindig két 12-es kaliberű, ötlövetű automata Browning vadászfegyvert tartott csőre töltve, ám akadtak ennél vadabb és szürreálisabb történetek is.” A legenda szerint „egyszer elcsábította egy világhírű osztrák tenor feleségét, akinek egy egész kastélyt bérelt ki, az egyik szobába pedig beköltöztetett egy drága fejőstehenet – merthogy az asszony igen szerette a friss tejet.” – írja Szabó Sz. Csaba Az igazi Noszty fiú: orgiák és botrányok övezték Szemző főispán életútját című írásában.
Noha Szemző Gyulának mindössze négy elemije volt, mégis kinevezték főispánnak. Csupán négy évig töltötte be a bajai pozíciót, ennek ellenére élete végéig hivatkozott erre a címére. Se szeri, se száma a bácskai haramiának is nevezett Szemző gyerek körüli botrányoknak. A korabeli feljegyzés szerint egyik budapesti napilapban egyszer egy hirdetést adott fel, hogy kolozsvári cukorgyáros, és tiszta múltú lányt keres könyvelőnek. Miután kiválasztotta a neki legjobban tetszőt, egy kassai lányt, Duboka-pusztai birtokára vitte, másfél hónapig szórakozott vele, majd amikor megunta, harminc koronát nyomott a kezébe útiköltségre, és kidobta.
Az első világháborúban is folytatta duhajkodását. Esze ágában sem volt bevonulni, inkább otthon maradt, és vigasztalta a katonák hátrahagyott feleségeit.

MINDENT MEGBOSSZULT
Ungár Piroskáról az Ungár-birtok egykori alkalmazottai Penovácz Antalnak beszéltek. Ezek szerint „Piroska nagyon szép vót. Az apja egyik unokatestvérjének szánta, de a lány nem akart zsidóhoz menni. Pesten megismerte Szemzőt…” „Kissé csámpás vót.” „Arcra szép vót, csak két ballábas…”
Noha Piroska részéről nagy volt a szerelem, a házasságuk nem sikerült, illetve nem lehetett Szemző Gyuszit (a háta mögött így nevezték) megzabolázni. Neki nem Piroska kellett, hanem a pénze. „Engedély nélkül be sem léphetett férje lakrészébe, ami érthető, hiszen a volt főispán a hírek szerint valóságos bacchanáliákat tartott a zombori rezidenciáján.” Házasságukból egy fiú született. Egyes források szerint Tutunak, mások szerint Pucinak becézték. Szemző Gyula kényes volt a megjelenésére, elegáns, derék embernek tartotta magát, bár az iratok szerint egyáltalán nem volt szép. Nehezen viselte, hogy a fia hízékony. Rendszeresen mérlegre állította a fiút, és ha több volt 85 kilónál, büntette : „Kérem, Puci, maga most nyolcvankilenc kiló. Maga disznó. Szóval zabál? Négy napra bezárom, nem eszik, nem iszik. Vonuljon a szobájába!” – írja Szabó Sz. Csaba.
„Puci később, a harmincas években Dél-Amerikába szökött az atyai gondoskodás elől, ott lett előbb pincér, majd jogi szaktekintély, illetve a negyvenes évekre konkrétan 145 kiló. Piroska már kevésbé volt szerencsés: férje egy ízben el is vált tőle, majd amikor valami gyanús ingatlanügyhöz újra szüksége volt az Ungár-féle milliókra, gond nélkül visszacsábította. Az asszony évtizedekkel később tönkrement, pengős kölcsönöket kunyerált az utcán, majd egy súlyos betegség után meg is halt. Férje, persze, nem ment el a temetésére.” – olvasható Szabó Sz. Csaba cikkében.
Kíméletlen volt ellenségeivel is. A majd kétméteres Szemzőnek nem lehett tartozni, nem rendezni a kártyaadósságot, nem lehetett róla az újságíróknak rosszat írni, akiket csak firkászoknak nevezett, és nem lehetett a nőügyeibe belevatkozni, vagy akaratának ellentmondani. Semmit sem hagyott megtorlatlanul. Látszólag nagyvilági gavallériával intézte a dolgait, de tulajdonképpen brutális és aljas húzásai voltak. Történt egyszer, hogy nézeteltérése lett egy bécsi nyúlkereskedővel. Meghívta a birtokára, hogy rendezzék az adósságot, s az üzletembert 10 napra bezáratta a vendégszobába, ő pedig ez idő alatt Budapesten kaszinózott. Egy másik hitelezőjét szintén meghívta magához, az ebédlőben meztelenre vetkőztette, s az intézője jelenlétében „tárgyalt” vele, ezt követően pedig egy hétre bezárta a vendégszobába.

A KOCSMÁROS
A bácskai nábobról senki sem tudta, hogy mekkora a vagyona, de az nyilvánvaló volt, hogy pompás lovai voltak, értékes autógyűjteménnyel rendelkezett, és gyémántokról meg hatalmas kártyanyereményekről is legendák keringtek, de bármennyi pénze, vagyona volt is, nagyon értett annak az elköltéséhez is. A tivornyái messze földön híresek voltak. A botrányhőst egy idő után nem szívesen fogadta be az úri társaság. Megérezte ezt a zombori nábob, és váltott. 1920 táján strómanjai révén vendéglőt nyitott Párizsban, Antwerpenben, Berlinben és Ostendében. Magyaros ételeket szolgáltak fel, és cigányzenészeket telepített a vendéglőibe. A Színházi Élet 1931-es riportjában így ír az egykor szertelen dzsentri és rettegett főispán vállalkozásáról: „Eljöttem Párizsba, kihozattam a Horváth Feri bandáját, és most kocsmároskodom. Látja, kérem, finom kis hely, és olcsó árak, jó koszt, meg jó muzsika. A vendégeim franciák, angolok, olaszok, németek, meg magyarok, persze. A legnagyobb boldogságom, ha látom, hogy a vendégeim megelégedettek. Hát kérem, ez az egész. Így lettem én főispánból kocsmáros.”
A jónak induló biznisz azonban néhány év után becsődölt. Ő visszatért a magyar fővárosba, és megint rulettezett, kártyázott. „A második világháború elején azonban Budapestről kiutasították. Vidéken húzta meg magát. Csak az ötvenes évek elején tért vissza. Fehér cérnakesztyűben, elegánsan, japán selyem ingben, csokornyakkendőben, zsebeibe varrt gyémántokkal és vadászszékkel a hóna alatt járta a várost; néha, ha elfáradt, kinyitotta, és leült az út közepére. Szemző Gyula volt főispánként mutatkozott be a kíváncsiskodóknak. Vele egyívású ismerősei már mind meghaltak, eltűntek vagy Nyugatra távoztak, a világ pedig, amit valaha olyan jól ismert, gyakorlatilag nyom nélkül süllyedt el. Mintha csak egy másik bolygóról érkezett volna. 1955-ben aztán leesett a villamosról, kórházba került, s ott kiderült, hogy agyér-elmeszesedésben szenved. Pár hónappal később, 74 éves korában halt meg.”