Két, rendkívül jelentős színháztörténeti eseményről igyekszem illő tisztelettel szólni. Az egyik: 230 évvel ezelőtt, 1790. október 25-én, a budai Várszínház színpadáról magyar szó köszöntötte a nemzetet, nemzetünket! Ugyanis, hosszú vajúdás után, végre magyar ajakról hangzott el a magyar szó. Kelemen László tartotta ott meg az első előadását. A magyar nyelvű színjátszás „születésének” felejthetetlen pillanata volt az!
Hatvan évvel később, 1837. augusztus 22-én, ugyancsak komoly nehézségek után, megnyílt a magyar főváros első kőszínháza, Pesti Magyar Színház névvel. Kezdetben gazdája és irányítója Pest vármegye volt. Az 1840. évi 44. törvénycikke azonban a nemzet kezelésébe adta át és Nemzeti Színház névvel az ország első színházának a rangját biztosította számára.
Tehát a Nemzeti Színház, a nemzet egyik alapvető szellemi intézménye lett, mely a haza és a világ magyarságának nyelvi, történelmi, erkölcsi, lelki épülését hivatott szolgálni. S természetesen, a többi színháztól eltérve, megkülönböztető ismérve, a hagyományőrzés lett. Vonatkozik ez nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi klasszikusokra is. S ami a Nemzeti Színház létét, az első pillanattól kezdve, messzemenően meghatározta: a nyelv, anyanyelvünk volt és maradt. S ennek igazolásául, álljon itt az a néhány sor, amely a XVIII. század derekán fogalmazódott meg: „ A magyar nyelv, mint a nemzetiség és polgáriasodás szent „palladiuma”, s a magyar játékszín, mint ennek a szent palladiumnak őrző temploma: ez a két vezető indíték vonul végig minden érvelésen, amellyel Kazinczy óta a legjobb magyar elmék a magyar nyelvű színjátszás állandósítása mellett előálltak.
És, természetesen, a Nemzeti Színház nem lehet avantgárd, nem lehet kísérleti színház, és ami ugyancsak egyértelmű, nem lehet egyetlen szervezet, egyesület, párt, mozgalom, érdekcsoport „tulajdona” sem. Ez a színház a nemzet színháza. Egy látszólag jelentéktelen kis eseményt őriz emlékezetem: 1993. november 2-án, Zentán vendégszerepelt a budapesti Nemzeti Színház rangos társulata.
Sütő András Advent a Hargitán című színművét mutatta ott be osztatlan sikerrel. A szereplők: Sinkovits Imre, Agárdi Gábor, Bartal Zsuzsa, Götz Anna és Rubold Ödön egy emlékezetes előadással ajándékozták meg a hálás, csodálatos zentai közönséget. Magyarázatként mindenképpen el kell mondanom, hogy akkor, az 1990-es években egy olyan időszak köszöntött ránk, amelyet sokáig, nagyon sokáig nem felejtünk el. És azt sem felejtjük el, hogy akkor, azokban a válságos esztendőkben, nemcsak egyének, hanem intézmények is a segítségünkre siettek, igyekeztek velünk lenni és arról biztosítani, hogy nem vagyunk egyedül. Nemzeti Színházunk is akkor jött el hozzánk, amikor arra a legnagyobb szükség volt!
S akkor most visszatérek ahhoz a kis eseményhez, amelyet, immáron mintegy harminc éve őriz az emlékezetem. Ugyanis ott Zentán, a Nemzeti Színház neves társulatát, Hajnal Jenő fogadta a következő szavakkal: Üdvözöljük, itt Zentán, Nemzeti Színházunkat. Igen! Így mondta: Nemzeti SZÍNHÁZUNKAT!
Az előadás után, az öltözőben, Sinkovits Imre, nem titkolt meghatódottsággal említette, hogy a társulatnak végtelenül jólesett, hogy itt, a Délvidéken SZÍNHÁZUKAT köszöntötték. Erről a köszöntésről, nemcsak ott, az öltözőben esett szó. Nem! Ablonczy László, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, a színház akkori lapjában, a Szín-Világban, többek között, a következőket írta: „Az összetartozás érzése, a színház ereje közösségi erőt éltet bennünk. És éltet bennünket, színháziakat. S a szeretet, a ragaszkodás érzésében végezzük szolgálatunkat.
Nemzeti Színházunk! – így köszöntött bennünket Hajnal Jenő zentai házigazdánk, gondoskodásának annyi jele között is, legszebb megnyilvánulásaként. A jobb időkre való várakozásnak földrajzi hovatartozandóságától függetlenül összefog bennünket a találkozás öröme és ereje.”
Igen! Nemzeti Színházunk erkölcsi tartásáról, a mindig és mindenhol a nemzetet szolgáló magatartásáról, csak végtelen tisztelettel szólhatunk. És szólni kell (kellene), mert itt a déli végek zárt világában, magára hagytuk az ott élő kis közösségeinket. Magukra hagytuk honfitársainkat. És szükségük lenne az olyan színházra, amelynek elnevezésében ott van a nemzeti jelző és amelyet a maguk színházának is tekinthetnének. Mert a színház a megtartó erőt, az önbecsülést, méltóságot hozná magával.
