2022. január 22., szombat

Replika a tenger, a tengervíz és a tengeri-földek a’ la Bácska között

Pósa Károly* achillesz sarkai

Ha tengernél a só adja meg az ízt és hold- vagy napfény világítja át ezen ízt, csodás ismeretlen víz feletti- és víz alatti világok kerülhetnek elénk. Ez fenemód vonzza a vízimádó embert. Vízen át szemlélődni pedig káprázatos dolog, még akkor is, ha a víztükör jórészt homályos képet mutat. Akkor is, ha irizál rajta a napfény, vagy ha éppenséggel a búzakék égbolt azúrja vihar jöttét idézi mélybe fordulásával. Ez az állandósággal változó kapriciózus látszat-világ ellentmondani látszik a bácskai „józanságnak”, hisz az alföldi sík déli végein a vízbesüllyedt tengeri világokhoz képest a naptól izzó levegő-ég teremburája, illetve a föld-sár veszi át az alapvető látványból fakadó belső lényeg mondanivalóját. Az első esetben jószerével fata morganaként lebegteti/remegteti előttünk az eljövendő világ ábrándjait/vágyait, míg második esetben a sár-tenger kiúttalanságának bizton reménytelensége lép fel kérdésként. Föld nyelte világunk másfajta megközelítést igényel. És mi sem természetesebb, hogy más megközelítéssel fordul a bácskai sík alá temetett világokról tudó, értő és érzelmes lélek magához a tengerhez, a beteljesülés örök vágyához.

Ezt előre kellett bocsájtani ahhoz, hogy Pósa legújabb tárlatában kitapinthassuk mind a tenger-, mind pedig a síkvidék különböző móduszainak kifejeződéseit. Tengerhez való vonzódását Pósa vágybeteljesítő metamorfózisként éli meg. Az vezeti álmodozásának beteljesüléséhez; a tengeri földeken túli tengerhez átlépve a tanyás pannontengerész önmaga bácskai robinzonádjának határait is kiterjeszti. Most kiállított alkotásai élethelyzetéből fakadóan, e meglelt tenger-otthon körülrajongásának vizuális nyomai. Élet- és alkotásmenedéke lett a víz-tenger, melyben láthatatlan/absztrakt módon az alföldi érzület/felfogás azért mégis benne van. Így hazavágyódásából elvágyódás, elvágyódásából meg hazatérés is lett. Ezért számára a tenger és a rónaság szigete – kishomoki tanyája – egyszerre és egy időben elhagyott és újra meglelt otthona is…

Herceg Novi

Mert Pósa nem a tengert rajzolja. Tengertől megindítva, inkább a tengerpartot, a szárazon lévőt, az épített környezetet veszi célba. A sík embere egyrészt elmozdított és rétegelt síkok, másrészt színes kaleidoszkópszerű képeken; csillámló vízfelületszerű látomásokon keresztül nézi – nem a tenger alját –, hanem a tengerparti városkák/települések jellegzetes kővel kirakott, kőből épített szűk és pittoreszkszerű utcácskáit. Verőfényes, csillámló lemezekből „rázódik” (rajzolódik) össze számára a keresett kép… tapasztalatainak, élményeinek, tudomásának extrátumai expresszív vagabundus ritmus szülöttei. Mondhatni, hogy ez jellemzi színesben készült tengeres képeit: az állandó összeállás és szétesés szándék-kifejeződése; amik itt és most, éppen ilyenek. Érzés-benyomásait állandó alakulásukban próbálja megragadni, ami elementáris igénnyel lép fel nála. Ezért mozdulatai villámszerűen cikáznak, némely képe szinte menekül érzékelésünk elől, ám a mindenkori felismerés bennük rejlő lehetősége mégis átlendít bennünket a bizonytalanságon, éppen akkor, amikor mi is megpróbáljuk a kusza vonalak, színfelületek palimpszesztszerűségéből előhalászni a futó pillanatot, a fény-árnyék képzelet-játékot...   

Ulcinj

A sziporkázó víz látványától ihletett képeinek látszólagos szövevénye mintegy leülepedve látszik összeállni. Ezzel a „minden egész eltörött-re” is utalhatna, ami után csak ez a színjátszó felület maradt: a sziporkázó napfény csillanása a víz-, azaz képfelszínen, mint valami végső rezümje a mozgásban lévő kaotikus látványnak, mely összetört színes üvegek halmazaként rajzolja ki a városkák házsorait, szukjait, eldugott sarkait. Úgy gondolom azonban, hogy e látvány számára csak alibi ahhoz, hogy előcsalja magából az alkotóvágyat: az érzelmes gesztust, egy érzületet vagy még inkább egy akaratot, mely megindítottan formát/kifejezést keres.   

Mediterrán II.

A tüzes, szín-kavalkádos vad vonalait ritkábban átveszi a vizenyős, eső mosta város-arc megjelenítésének szándéka: a koagulált városképek fekete-fehér impressziói. Hatásukban ezek olyanok, mintha a képek és köztünk valami folyékony üvegszerű membrán húzódna és ezzel az érzületes álmok mezejére távolítaná el tőlünk a látványt – vagy éppen-hogy fordítva, a tengermélyi (tudatalatti) álmok világából emelkednének azok ki a rajzlap vizes síkjára? Valami valószínűtlen valóságlátszatot közvetítve, mellyel alkotónk temperamentumos kedélyét igyekezné hűsíteni? Kérdésünk enigmatikus. Az viszont nem, hogy a belőlük kivont nedvesség végett szálkásan száraz – fehéren feketén – készült vonal-képeinek sorozatai ugyanakkor igazi lélek-illusztrációk: egy jól sikerült álomkönyv lapjai. Pósa sohasem volt tengerparti álomvárosának vedütjein könnyedén kitapinthatóak Quatreme De Quincy megállapított tér-álom-archetípus-motívumai: utca-sikátorok, árkádok és bolthajtásos kapuk, lépcső-fokos emelkedők, melyek az álmodozó vándort az útvégbe vesző templom-világító-toronyhoz vezetik, ahol a kóbor lélek előtt végső stádiumként – mondhatni mintegy hazatalálásként – feltárulkozhat a végtelen vizek imaginárius birodalma...   

Kotor

Festőnk tengerhez vonzódását látensen a nőkön keresztül is megkísérli kimutatni… mintha a női aktokkal a tenger-élet-szerelem hármasát keresné, mutatná fel… Ahogy ő maga mondja: „Amikor a tenger megszólít, a hangja akár a nőé.” És tudja, nem is kell és nem is lehet e csábításának ellenállni. A tenger női sóhajjal felérő kitárulkozása birtokolhatatlan, akárcsak egy nő odaadó szerelme: világgal felérő fénylő bölcsesség-kő. A tengerhez hasonlatosan a nő igézete is állandó átalakulásban lévő: megfoghatatlan és múlófélben lévő szépség, melytől megérintődni fenséges.

Mediterrán I.

Tengerparti embert rajzolni viszont csak bácskai módra tud. Lendületes józansággal, egyszerűen, találó helyzetben – mondhatni archetipikus pózokban. Vonalai tüneti jelenségek lenyomataiként, érzések vibrációjaként elnagyolva, pedantéria nélkül, leleményes sikerrel formázzák meg az elesett, társadalmi periférián élőket, „vízen-járó figurákat”. Ahogy utcaképeit úri jókedvéhez; képzelet-gusztusához tapadóan gesztusokból állítja össze, megfeleltetve a képben elmondott mesékhez, emberalakjait is lélekállapot reakcióként készíti. A szépség mulandósága szerinte a kép hűtlenségének oka. A megragadás elvetélt szándéka… S bár széles gesztusokkal dolgozik, célja három vonalból kihozni/megformálni a tragédiát, a drámát, az élettörténetet. Kapásból készült rajzait ilyetén lelki-tusa lenyomatoknak, az életértelem vívódó kereséseinek, önön keresztútjának megnevezett (nevet nyert) allegorikus stációinak vehetjük. Annak a közben-nek, ami az élet két legfontosabb pillanata; az otthonról való eljövés és végül a hazatérés között megtörténik velünk…

(*Pósa Károlynak a magyarkanizsai Dobó Tihamér képtárban, október 20-án, Magyarkanizsa városnapja alkalmából megtartott Hazatalálás című tárlatán elhangzott megnyitószöveg szerkesztett változata.)