2024. április 25., csütörtök
ZENGETŐ

Szükségünk van bocskorra

Nem véletlen, hogy az ének végigkíséri életünket a kezdetétől a végéig. Sőt, már a születés előtti pillanatokban is jelen van. Egy afrikai törzsben a nő, aki gyermeket szeretne, elvonul, hogy meghallja a születendő lélek dalát. Ezt a dalt tanítja meg a leendő apával és a közösség többi tagjával. Mielőtt azt gondolnánk, hogy ez túl szép és távoli nekünk, olvassuk csak újra a következő sorokat: „Mindenik embernek a lelkében dal van / és a saját lelkét hallja minden dalban.” Babits talán tudhatott valamit, amit mi már elfelejtettünk. Vagy csak egyszerűen nem tudjuk meghallani, mert elveszítettük ennek a hallásnak a képességét.

A születés utáni évek meghatározóak lesznek a gyermek életében. Az anya énekkel altatja és vigasztalja vagy éppen gyógyítja gyermekét. El kell oszlatnunk egy tévhitet. Nem az ének előadóművészi minősége és tisztasága az, ami jótékonyan hat a gyermekre, hanem maga az ének és az általa keltett rezgések. Az sem baj, ha hamis, csak szóljon az ének! Sok gyermek viszi magával mint traumát felnőtt korában, ha annak idején nem biztatták és bátorították éneklésre. Megfosztva ezáltal őket attól, hogy saját hangjukból merítsenek erőt.

Talán harmadikos lehettem, amikor az osztályunkat meglátogatta az iskola messze földön ismert kórusvezető énektanárnője. Jött, hogy új tagokat keressen a kórusába. Abba kórusba, amely sok évig országos szintű elismerésekkel tért haza a versenyekről. Kiváló pedagógus és szakember volt, ma már nyugdíjas. Szóval, bejött az osztályba, és a tanító néni segítségével megénekeltette a kiválasztott diákokat. Arra már nem emlékszem, hogy kik énekeltek, többnyire lányok. Viszont egy dolog örök nyomot hagyott bennem: még most is látom magam előtt a kis harmadikos diákot, aki összeszedte minden bátorságát, és felemelte a kezét. Nagyon szeretett volna énekelni. A baj csak az volt, hogy minden igyekezete ellenére sem szólították fel. Valami oknál fogva nem vettek róla tudomást. Hogy kik kerültek be a kórusba, már nem emlékszem, sajnos az a kis diák még csak meg sem próbálhatta. Visszagondolva a múló évekre, nem emlékszem arra, hogy ezek után milyen viszonyban voltam az énekléssel. Amire viszont jól emlékszem, hogy már felsős voltam, amikor megnyílt előttem az addig szunnyadó éneklés semmivel össze nem hasonlítható világa. Közben nehéz évtizedeken lettünk túl. Drága tanító nénim már nyugdíjas volt, amikor egyszer alkalmam volt erről beszélgetni vele. Sopánkodva mondta, hogy nem is emlékszik az esetre. Semmi gond, mondtam mosolyogva, minden harag nélkül. A végén csak megtaláltam a hangomat.

Aztán nekem is lett kórusom. Én pedig mindjárt a kezdet kezdetén eldöntöttem, hogy nem fogok senkit kizárni csak azért, mert kicsit gyöngébben énekel. Nem foszthatunk meg senkit attól, hogy kipróbálja önmagát! Az énektanítás is olyan készségtárgy, ahol nagyon eltérőek lehetnek a képességek az egyes diákok között. Viszont: „Az éneklés az egyik legjobb testtanulási gyakorlat. A megfelelő testérzet kialakulása pedig a kognitív képességek kibontakozásának feltétele.” (G. Hüther). Az éneklés maga a lehető legjobb finommotorikus gyakorlat. „A zenén át az érzékszervek működése finomodik, és a nyelv zenei és ritmikus összetevői elősegítik a magasabb szintű megismerő tevékenységét.” (S. G. Blyth)

Vetélkedők. Versenyeztessük a gyereket, vagy ne? Bármennyire is ódzkodtam, sajnos én sem kerülhettem el, hogy részt vegyek rajtuk. Főleg azok után nem, hogy igazgatóm határozottan kiadta a parancsot, minden korosztályból nevezzek a vetélkedőre. Meg kell lenni annak a négy tanulónak, aki majd képviseli az iskolánkat. Igen, az iskola volt itt a fontos, nem a diák. Ma, hogy túl vagyok ezeken a kalandokon, még határozottabban jelenthetem ki, ne versenyeztessük a gyerekeinket. A világ amúgy is tele van mindenféle versenyre való buzdítással, amiről azt gondolom, hogy károsan hatnak gyermekeinkre. Sőt, nem csak rájuk! Mit sulykol beléjük egy-egy ilyen verseny? Hogy le kell győznünk és le is tudunk győzni mindenkit. Hogy megalázhatunk bárkit valamilyen légből kapott ürügy okán. Ahol csak mi vagyunk a fontosak, és ahol elhitetik velünk, hogy pár nap alatt híresek lehetünk. Vannak megmérettetések, ahol azt is elérik, hogy pár hét leforgása alatt bárkit olyan magasságokba emelnek, ahol bizony mindenki beleszédül a magaslati levegőbe. Nem lehet a földszintről az emeletre jutni lépcsőzés nélkül. Meg kell mászni az égig érő fa minden ágát, hogy feljebb juthassunk. Csak így haladhatunk előre, és érhetjük el a célunkat, miközben el kell koptatnunk száz pár bocskort. Ez a legfontosabb ebben a folyamatban. Szilárd alapokra építve jutni előre, lépésről lépésre. Meg kell a gyerekeinket arra is tanítani, hogy milyen fontos annak a bizonyos bocskornak a koptatása. Miközben egy pillanatra sem szabad megfeledkezni a pozitív megerősítésről, mert nem elijeszteni kell őket, hanem bátorítani. Bátorítani arra, hogy igenis minden elérhető a megfelelő munka befektetésével. Csakis így!