2024. április 24., szerda

Erdoğan a világpolitikában

Erdoğan, a veszélyes török – a L'Express francia hetilap címe jellemző arra, hogy a világsajtó hogyan foglalkozik Recep Tayyip Erdoğan török államfővel. Ehhez még hozzá kell tenni: azért foglalkozik vele ilyen sokat, mert úgyszólván megtestesít egy változást, amely napjainkban lejátszódik a világban.

Gondolunk arra, hogy a II. világháború előtt volt a nagyhatalmi világ. A háború után jó sokáig tartotta magát a szuperhatalmi világ. Akkor kezdődött az amerikai egyeduralom, amelyben az Egyesült Államok maga (legfeljebb mások felsorakoztatásával is) intézte a világ ügyeit. Ez a korszak már korábban változni kezdett, de a kivonulás Afganisztánból és a tálibok hatalomra kerülése végleg lezárta. Mert megmutatott három dolgot.

Egyrészt azt, hogy az Egyesült Államoknak sincs ereje arra, hogy a maga képére formálja át a világot, ha kell, fegyveres erejének bevetésével kényszerítse ki akaratának érvényesülését. Másrészt megszületett a kétely, hogy az amerikaiak megvédik őket, ha éppen szorult helyzetbe kerülnek, vagyis mindig és minden körülmény között számíthatnak az Egyesült Államokra. Amiből ered, hogy nemcsak önállóbbak lehetnek, de még önállóbaknak kell lenniük.

Erdoğan Törökországa a tipikus képviselője annak, hogyan lehet kihasználni, és mit jelent az új helyzet. Elsősorban is azzal, hogy nemcsak szembe lehet kerülni az amerikaikkal, hanem még kötelező is a szembekerülés. A szinte ellenségeskedésig menő szembeszállása azzal kezdődött, hogy Törökországot felháborította az, hogy az amerikaiak nem adták ki a puccskísérlet támogatásával vádolt Gülent. Ami ezután jött, az már az amerikaiakat sértő cselekmény és az amerikaiak kemény elítélése volt.

Az amerikaiak kemény tiltakozását váltotta ugyanis ki az, hogy Törökország az oroszoktól vásárolta meg az S-400 légelhárító rakétarendszert. Washington ugyanis azt állította, hogy ez nem „kompatibilis” a NATO rendszerével, tehát Törökország megsértette a katonai szövetségben kötelező szabályokat. Erdoğan viszont nemcsak nem törődött az amerikai tiltakozással, hanem még bekapcsolódott az F-35-ös vadászrepülők gyártásának programjába, és tüntetően többször tárgyalt Putyinnal. Magatartása nem változott az amerikai szankciók és a Bidennel való találkozása után sem.

Másrészt Erdoğan megtette azt a korábban elképzelhetetlent, hogy két alkalommal is keményen bírálta az amerikai politikát. Először „cionista mentalitásnak” minősítette, hogy az amerikaiak Jeruzsálemet elismerték Izrael fővárosának. Majd még élesebben reagált, amikor Joe Biden kijelentette: „Az amerikai nép megbecsülést érez mindazon örmények iránt, akik 106 évvel ezelőtt népirtás áldozatai lettek.” Erre reflektálva Erdoğan kijelentette: „Az amerikai elnök megalapozatlan, igazságtalan és irreális nyilatkozatot adott, amikor elismerte az örmény népirtást.” Sőt odavágta: „Ha népirtásról beszélünk, a tükörbe kell néznetek. Nem kell említenem az indiánokat, már tudjuk. Ha mindezt tudjuk, nem tehetitek meg, hogy népirtással vádoljátok a török népet.”

Ugyanakkor nagyon vigyázott arra, hogy az oroszokkal ne kerüljön olyan viszonyba, mint az amerikaiakkal. Amikor az új politika és az önálló cselekvés demonstrálására a kurdok ellen harcoló török csapatok behatoltak Szíriába, nem riadt vissza attól, hogy majdnem összetűzésbe került az oroszokkal.

De Európa felé is önálló hatalomként lép fel: sakkban tartja az Európai Uniót a migránsokkal. Időnként még meg is ijeszti, amikor kijelenti: „Törökország nem lehet Európa migránslerakata”, jelezve, hogy meg is nyithatja határait a migránsok előtt. Ráadásul a Földközi-tengeren szembekerült NATO-szövetségeseivel, Görögországgal és Franciaországgal.

Az új politika leglényegesebb vonása azonban az, hogy Törökország önálló szerepet akar játszani a világpolitikában. Ennek a szerepnek az egyik része, hogy a muzulmánok képviselőjének nyilvánítja magát. Szinte kacérkodva azzal, hogy a kommunizmus letűnése után a vallás lesz a világpolitika másik pólusa.

Ennek szellemében védelmébe veszi még a tálibokat is. (Erdoğan kijelentette: „A tálibok felé nyitva kell hagyni a dialógus csatornáit és progresszív álláspontra kell helyezkedni, ahelyett, hogy nehéz követeléseket támasztunk.”) De a lényeg, hogy befolyásra akar szert tenni minden országban, ahol muzulmánok élnek, Líbiától Bosznián át Koszovóig. (Nem elég világos, hogy a montenegrói Ðukanović milyen alapon lépett „baráti viszonyba” Erdoğannal.)

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Erdoğannak ezt a nemzetközi szerepet az tette lehetővé, hogy egyeduralmat teremtett magának az országon belül. Már 2003 óta hatalmon van. Miniszterelnökként kezdte. Utána lett köztársasági elnök, miközben még az elnök hatáskörét is növelte. Egy sikertelen államcsínykísérlet pedig lehetővé tette számára, hogy leszámoljon ellenfeleivel, lehetetlenné tegye nemcsak az ellenzéket, hanem a szabad sajtót is.

Figyelembe kell venni még azt is, hogy ennek a helyzetnek a kialakításában sokat segített, hogy gazdasági sikereket ért el. Az ország gazdasága 2000 óta növekszik és Erdoğan hasznára van, hogy uralma alatt az ország nemzeti jövedelme megháromszorozódott, és ezzel egy egész új középréteg alakult ki.

Újabban azonban emlegetnek két olyan dolgot, amely Erdoğant figyelmezteti arra, hogy egyetlen hatalom sem tarthat örökké. Az egyik az, hogy pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja csúfos kudarcot vallott a 2019. évi helyhatósági választásokon. A másik pedig az, hogy a most 67 éves Erdoğan súlyos beteg. (A Foreign Policy c. folyóirat megírta, hogy fájdalomcsillapítót szed nyilvános fellépései előtt. És közöl két képet. Az egyiken az látszik, hogy felesége és munkatársa segítségére szorult a lépcsőn, a másikon meg, hogy nehezen jár.)