2024. április 23., kedd

1956, 2006, 2022

Amikor néhány százezer ember bármilyen okból is fölvonul egy ország fővárosában, arra nemcsak a hazai közvélemény figyel föl, von le belőle következtetéseket, örül neki vagy bosszankodik miatta, hanem sokan mások is, főképp, ha nekik is üzen. Így történt ez szombaton Budapesten, amikor az ország az ötvenhatos forradalomról és a tizenöt évvel ezelőtti rendőri túlkapásokról, a tüntetők megveretéséről emlékezett meg. Ez utóbbi, bármilyen szégyenletes is a történet, bizonyosan kisebb hangsúlyt kapott volna, ha most ismét nem ugyanazok igyekeznének hatalomra törni, akik vétkesek a 2006. évi eseményekért. Persze a magyar politikai élet sokkal mozgalmasabb és kiélezettebb annál, minthogy néhány mondatból megérthetnénk, mi is történik.

A lényeg és minden eseménynek a „mozgatója” nyilvánvalóan az, hogy jövő tavaszra parlamenti választást tartanak az országban. És mivel a Fidesz–KDNP koalíciót az ellenzék már három egymás utáni választáson nem tudta legyőzni, úgy döntöttek a jelentősebb pártok (meg néhány, amelyek támogatottsággal alig rendelkeznek), hogy összefognak a Fidesz ellen, mert különben teljesen esélytelenek jövőre is. A cél – Orbán Viktor leváltása – ezúttal valóban szentesítette az eszközt: a pártok némelyike föladta elveit és korábbi politikai irányvonalát a remélt győzelem érdekében. Gondoljunk csak a Jobbikra, amely Gyurcsány Ferenc DK-ja ellenében alakult meg, vagy a Momentumra, amelynek elnöke a múltban azt hangoztatta, hogy Gyurcsánynak el kellene tűnnie a politikai életből, most pedig szövetségessé váltak. A kormányváltást szolgálja a Magyarországon szokatlan előválasztás is, ami által elérték, hogy a választókerületekben egyetlen jelölt álljon szembe a Fidesz jelöltjével, az országos lista pedig közös lesz. Miniszterelnök-jelöltet szintén választottak igencsak zavaros körülmények között. Hogy ez mire volt jó, nehéz kibogozni, esetleg arra, hogy az elkövetkező fél évben egyetlen személy képviselje a választási koalíciót, így talán nem történik meg, hogy egymásnak ellentmondó elképzeléseket is megfogalmaznak a pártelnökök. A miniszterelnök-jelölés ugyanis senkit semmire nem kötelez: ha esetleg győzne az ellenzék, akkor majd a parlament megválasztja a kormányfőt, korántsem biztos, hogy azt a személyt, aki befutó lett az előválasztáson.

Persze ez a hónapok óta tartó folyamat erős megrázkódtatásokat is okozott a választási koalícióban: kegyetlenül leégett Fekete-Győr András, a Momentum elnöke, és ezt követően bizalmi szavazáson le is váltották. Nem járt ennyire rosszul Jakab Péter, a Jobbik vezetője: nagyot bukott ugyan ő is, de legalább nem menesztette a pártja. A korábban legnagyobb esélyesnek vélt teszetosza Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere rendszeresen lejáratta magát a kampány idején – főpolgármesteri semmittevésével vagy melléfogásaival pedig folyamatosan –, így a második választási kör előtt lemondott a harmadik helyezett Márki-Zay Péter, a hódmezővásárhelyi polgármester javára, aki a végén meg is nyerte az előválasztást Dobrev Klárával, Gyurcsány Ferenc feleségével szemben. Márki-Zayt igazán még csak most kezdi „kóstolgatni” a kormánypárti sajtó, fogást keresnek rajta, mert ha nem is teljesen jelentéktelen és ismeretlen figura, mégis az eddigi csúcsot számára a polgármesterség jelenti. Meg jó néhány meghökkentő és meggondolatlan kijelentése. Mögötte nem áll tagság, alapított ugyan egy mozgalmat, de annyira marginális a szerepe a politikában, hogy alig esik szó róla. A győzelme azonban igencsak megzavarta az ellenzéki összefogást: ő eredetileg nem szerepelt esélyes befutóként a pakliban, sikere után viszont parlamenti helyeket követel, ami enyhén szólva sem vált ki tetszést az összefogott hat pártban, mivel ennek következtében valakik lehullanak a jelöltek már véglegesnek hitt listájáról.

És eljutottunk a háttérembernek tűnő, mégis a lapokat osztó Gyurcsány Ferencig, a bukott miniszterelnökig. A kormánypárti sajtó és a Fidesz politikusai már egy évvel ezelőtt azt állították, hogy Gyurcsány „vette kézbe” az ellenzéket, mégpedig azzal a céllal, hogy a különben is legerősebb ellenzéki párt, a Demokratikus Koalíció bedarálja a többieket, és Gyurcsány elnök átvegye az irányítást fölöttük. Az előválasztás eredménye már bizonyítja a DK vezető szerepét, meg persze Gyurcsány képességeit. Márki-Zay vagy inkább Karácsony kissé belezavart a stratégiába, de a „főnök” bizonyosan talál megoldást. Gyurcsány Ferenc népszerűtlensége lehetetlenné teszi, hogy „egyenes úton” kerüljön hatalomra, abban viszont nem akadályozza meg, hogy kézben tartsa a szálakat és az ellenzéket. Sőt, ha nyernének, nyilván visszatérne a korábbi gyurcsányi rendszer, ha nem is az emberek megverettetése, de az irányvonala bizonyosan. Ezt jól bizonyítják feleségének a kampánybeszédei.

Hogy mit hozna (vagy vinne) a győzelmük? Sok jót semmiképp sem ígér, hiszen még Gyurcsány is kijelentette, hogy győzelmük másnapján káosz következne. Egyelőre szinte elképzelhetetlen, hogy ez a konglomerátum erős kormányt tudna létrehozni erős emberekkel, a politikája azonban homlokegyenest ellenkezője lenne a mostani kormányénak.

Mindezek után visszaérkeztünk a szombati békemenethez, amelynek résztvevői előtt Orbán Viktor miniszterelnök mondott beszédet. Az ellenzék választási kampánya már hosszú ideje tart, ezáltal folyamatosan szerepelnek a közéletben, a médiában. Alighanem a Fidesz is elérkezettnek látta az időt, hogy a civil szervezetek által létrehozott békemenettel erőt demonstráljanak, bizonyítsák politikájuk támogatottságát. Ez sikerült is nekik, hiszen ugyanazon a napon az ellenzék is tartott nagygyűlést, de csupán néhány ezer résztvevővel. Orbán Viktor pedig azon a téren tartotta beszédét, ahol tizenöt évvel ezelőtt, az ötvenhatos forradalom évfordulóján vér folyt, verték és gumilövedékekkel lőtték a kormányfő lemondását követelő tüntetőket. Szólt 56-ról, 2006-ról és ez utóbbihoz kapcsolódóan arról a veszélyről, amely Gyurcsányék visszatérésével járna. Akár kampánynyitó beszédnek is tekinthetjük a szombatit, mert ha már az ellenzék folyamatosan készül, szervezkedik, szerepel a médiában, nem jó az, ha úgy tűnik, a hatalmi pártnak erre nincs válasza. A miniszterelnök nem is igazán az ellenzéktől tart, hanem a hátországi támogatottságától. Arra hívta föl ugyanis a figyelmet, hogy senkit ne tévesszen meg a látványos szerencsétlenkedésük, mert ott van mögöttük a nyugati sajtó és sok pénz. A külföldi liberális elit és a politikát is befolyásoló médiumai nagy erőkkel odaállnak – sőt már odaálltak – az Európai Unió liberális és baloldali politikáját hangosan vagy csendesen hirdető magyar ellenzék mögé. Ez pedig veszélyt jelenthet a jobboldal, a konzervatív politika számára.

A békemenet pedig – miként Orbán szavai is – Brüsszelnek is szólt, bemutatva azt az erőt, amely a kormány mellett áll, visszautasítva mindazt, amit az uniós politika rá akar kényszeríteni az országra. Máskor is így volt, a békemenet akkor indult el, amikor nagyon nagy volt a nyomás, ilyenkor be kell mutatni, hogy a kormány mellett pedig hatalmas az erő összpontosul.