2021. december 7., kedd

A közös nevező

„A külhoni magyar újságírók örömmel nyugtázták, hogy a 2005-ben létrejött, határokon átívelő szakmai szervezet az elmúlt tizenöt évben bebizonyította létjogosultságát, hiszen az elcsatolt nemzetrészek újságírói olyan kapcsolatrendszert építettek ki, amely biztosította és a jövőben is szavatolhatja a kisebbségi sorban élő magyar közösségek közötti információáramlást, ezáltal az egységes nemzetben való gondolkodást és az egymásra való fokozott odafigyelést” – olvashattuk a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója létrejöttének tizenötödik évfordulója alkalmából a magyarországi Tengelicen megtartott jubileumi rendezvényének zárónyilatkozatában, amely kitért egyebek mellett arra is, hogy a résztvevők, az erdélyi, a székelyföldi, a kárpátaljai, a felvidéki, a vajdasági, a drávaszögi és a muravidéki magyar újságírók szakmai és érdekvédelmi szervezeteinek képviselői megerősítették a szervezet alapvető célkitűzéseit, amelyek szerint a Kárpát-medencei magyar újságírók fő feladata a szakmailag kifogástalan, magas színvonalú és magyar szellemiségű újságírás biztosítása, illetve arra is, hogy a testület döntése értelmében a szervezet nevét a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciójáról a Kárpát-medencei Magyar Újságíró Egyesületek Közösségére változtatták, ezzel jelezve azt, hogy a külhoni magyar újságírás mesterségesen nem választható külön az anyaországitól.

Az utóbbi momentum különösen annak tudatában tekinthető rendkívül fontosnak, hogy ez a határokon átívelő szakmai és érdekvédelmi szervezet, amelynek fő célja az elszakított területeken élő és tevékenykedő magyar újságírók felkarolása, a kapcsolatépítés és a közös feladatok kijelölése volt, tizenhat évvel ezelőtt olyan feszültséggel teli hangulatban jött létre, amelyet egyebek mellett az azóta is igen sokat emlegetett december ötödike határozott meg, vagyis olyan időszakban jött létre, amikor finoman szólva sem az egységes nemzetben való gondolkodás és az együvé tartozás érzésének megélése szőtte át a mindennapjainkat, mégis úgy éreztük, mi, újságírók, hogy valamiféle nyomatékot kell adnunk az összetartozásunknak, mert bármennyire is szeretnék azt bizonyos körök elérni, nem vagyunk szétválaszthatók, legfeljebb megoszthatók, amit részben sikerült is megvalósítaniuk azoknak, akik ezt tűzték ki céljukként.

Azóta persze sok víz lefolyt nemcsak a Tiszán, hanem a Dunán is, tehetnénk hozzá, nem is megalapozatlanul, hiszen ma már szerencsére valóban nem a széllel szemben vagyunk kénytelenek kifejteni a tevékenységünket, hanem jelentős háttértámogatással, ahogyan számos egyéb olyan projektum is ilyen módon valósul meg, amelyeknek középpontjában a határon túli magyarság boldogulása, érvényesülése, illetve fejlődése áll. Ugyanakkor azt is tudjuk jól, hogy ezt nem mindenki nézi jó szemmel, köztük minden bizonnyal azon anyaországi médiumok képviselői sem, amelyek a KMÚEK jubileumi rendezvényéről készített összefoglalóikban számos kifogást emeltek azokkal az elvekkel szemben, amelyek a KMÚEK létrejöttének és működésének alapját képezik.

Mindezzel persze önmagában talán még nem is lenne semmi probléma. A nem megfelelő kommunikáció esetleges következményeivel viszont már annál inkább. Mert bármennyire is mást gondolunk a világról, egymásról vagy akár önmagunkról, abban azért mégiscsak egyet kellene értenünk, hogy senkinek sem lenne jó, ha újra velünk, határon túli magyarokkal kezdenék riogatni az anyaországban élőket, ahogyan az sem, ha újra különféle vélt vagy valós vonalak mentén próbálnák meghatározni a magyarságunk fokmérőit. Lehetne, mondjuk, ez a közös nevező, vagy ha úgy tetszik, egy olyan minimum, amelyből nem engedünk! Az elválaszthatatlanság jegyében és mindannyiunk érdekében!