2021. november 30., kedd

Magyarságunk gyászleplének hordozója

Kiváltságos korban élünk, mi XXI. századi magyarok? Mi az időszak legnagyobb kihívása nemzetünk szempontjából? Képesek leszünk egy ezeréves jövő alapjait megteremteni? Őseink hogyan tudták mindezt megcsinálni? Évekkel ezelőtt a magyar médiában keringett egy 1890 környékén készült fénykép azokról a magyar bakákról, akik fiatalon az 1848/49-es szabadságharcban küzdöttek. Az öreg vitézek arcán látható mély ráncok sűrű erdeje mellett testtartásukból, szomorú tekintetükből tükröződött vissza a hosszú évtizedek mérhetetlen csalódottsága. Annak a generációnak, amely harcolt az 1848/49-es szabadságharcban, az életét, fiatalságát adta a haza ügyéért, később a szabadságharc elbukása és az azt követő megtorlások, elvesztegetett évtizedek elképesztő nyomokat hagytak az életében. Azok a fiatal magyar huszárok, akik húszévesen harcba vonultak, egy évvel később pedig Világosnál letették a fegyvert, abban a nyomorúságos tudatban élték le életüket, hogy áldozatuk ellenére semmi nem változott.

A mohácsi vészt követő magyar történelmen végigtekintve határozottan kijelenthetjük, hogy az ez alatt az ötszáz év alatt élő összes magyar generáció históriája a ’48-ashoz hasonló meghatározottságok mentén zajlott le. Mohács után úgy nőtt fel nagyjából tizenöt magyar generáció, hogy csak szűk keretek között volt lehetőségük nemzeti stratégiákban gondolkodni. Amikor itt volt a török, akkor ki kellett űzni. Aztán itt volt az osztrák. Nem volt más alternatíva, ki kellett űzni a labancokat. Majd jött Trianon. Elveszítettük a területünk kétharmadát. A terület-visszaszerzés, a revízió vált nemzetünk első számú stratégiai céljává. Nem sokkal később megjött a német, elment. Majd dübörgő harckocsikkal, vörös zászlót lebegtetve megjelentek az oroszok. Mi lett az elsődleges stratégiánk? Ruszkik haza! A magyar nemzetnek az elmúlt ötszáz évben tehát gyakorlatilag olyan geopolitikai adottságok mentén kellett léteznie, amelyben nem voltak alternatívák, stratégiadöntési lehetőségek. Ugyanakkor az, hogy 2021-ben létezik magyar nemzet, az őseink véres küzdelmeinek, áldozatvállalásainak, illetve ezeknek a nehéz időknek az eredménye. Hiszen ezen történelmi viszontagságok voltak azok, amelyek hazáját szerető, azért foggal-körömmel küzdő egységes közösséggé tudott kovácsolni bennünket hosszú évszázadokon keresztül. Őseinknek köszönhetjük azt a sokunknak természetesnek vélt lehetőséget is, hogy ma, a XXI. század első felében tudunk széles körű stratégiákban gondolkodni. Akármennyire természetesnek tűnik, ez a mi generációnk kiváltságos lehetősége. Ám ezen privilégium egyúttal megteremti a megkérdőjelezés, a mérlegelés opcióját is, amely a magyar lélek elvesztését eredményezheti. S hogy ez miért baj? Erre a kérdésre az Egri csillagok című könyvben olvasható Dobó István-beszéd adhat választ: „Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott, idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.”

Egyre inkább úgy tűnik – generációnk kiváltságából adódóan –, a magyarságunk gyászleplét magával hordozó identitásválság leküzdése lesz nemzetünk egyik, ha nem legnagyobb kihívása a XXI. században. Ha nem járunk sikerrel, képtelenek leszünk magyarságunk ezeréves várát megvédeni.