2024. április 19., péntek

Vándorlegények

Ajtósi Adalbert sok száz évvel ezelőtt elindult vándorlegényként szülőfalujából, Ajtósról Nyugatra, hogy kitanulja az aranyművesszakmát, szélesebb értelemben az ötvösmesterséget. Sokan járták akkoriban – és utána évszázadokon keresztül – ezt a korántsem rögtelen utat. Ha mesterré akartak válni, nem is tehettek egyebet, mert kötelező volt számukra legalább három esztendőn át másik országban tanulni. Utána pedig hazatértek, hogy elkészítsék a rendszerint különleges mesterremeket, s ha sikerrel helytálltak „diplomamunkájukkal” a céh nagyjai előtt, akár saját műhelyt is nyithattak.

Adalbertet két ok miatt is említem név szerint: ő a kivételek közé tartozik, aki nem tért haza Magyarországra, miután begyűjtötte német földön a tudományt, hanem Bajorországban vált ismert aranyművessé; a másik és a nagyobb ok pedig, hogy a már Nürnbergben született fia Albrecht Dürer néven lett a középkor híres festője. Meg is becsülik szülővárosában: az ő nevét viseli a repülőtér, a házuk és műhelyük pedig múzeum. Apró hiányérzete csak attól lehet a magamfajta látogatónak, hogy a tárlatvezető szerkentyű ugyan több nyelven beszél, de a magyar éppen kimaradt, bár különösebben nem kell meglepődnünk rajta. Nem mindenütt szokás már kutatni a származást, meg az is lehet, hogy fogalmuk sincs róla. Persze a festő – akinek réz- és fametszetei sem elvetendőek – úgyszintén vándorútra kelt, legfőképp Itáliát járta, hogy ott is gyűjtögessen építőelemeket a művészetéhez.

A külföldön tudással és tapasztalattal fölvértezett kézművesek elsöprő többsége viszont hazahozta a tudományt, így iparkodva utolérni a nyugatiakat, itthon is terjesztve a begyűjtött ismereteket, merthogy azokat továbbadták saját tanítványaiknak. Naivitás volna azt gondolni, hogy a mesterek jótékonykodtak a vándorlegényekkel, a munkájuk által nyilván bőven megfizették a tandíjat.

Időközben nagyot fordult a világ, itthon is jó szaktudást kínálnak az iskolák, egyetemek. Mondhatják erre a kishitűek, hogy miféle légből kapott megállapításokkal traktálom az olvasót. Gondoljunk csak arra érvként, hogy a magyar orvosok nemrégen – talán mostanában is – hétvégéiket gyakran Londonban vagy másutt töltötték kórházi ügyeletben. Oda tán mégsem vesznek föl fazekasinasokat. Megérte nekik, mert hazai viszonylatban tekintélyes összeg ütötte a markukat. Alighanem megéri a munkaadónak meg az országnak is. A vajdasági egészségügyi nővérek szaktudása egykor biztosan a nyugati szint fölött járt, és ezt ma sincs okom kétségbe vonni. De különösebb panasz a szakmunkásokra sem lehet.

Hogy miben változott nagyot kontinensünkön a világ? Mostanság nem járnak vándorlegények gyűjtögetni a tudást, hanem a szegény országokból szállítják oda ingyen. Bizonyosan milliókba kerül akár csak tizenkét évre, a középiskola befejezéséig az oktatás, az egyetem meg még kevésbé olcsó mulatság. A szakember pedig, akár orvos, akár mérnök vagy hegesztő, viszi magával a szegényes keletről a tehetős nyugatra a szellemi értékeket, még ha ezt nem is mutatja ki senki dollárban vagy euróban, miként teszik a futballisták esetében. Náluk adásvétel alkalmával az anyaklub is részesedik a pénzből, hiszen az kezdte építgetni, oktatni a tehetséget, költött rá, amíg megtanulta a „szakmát”. A többiek, az egyéb hivatásúak pedig, akik itthon „mutatták be a mesterremeket”, másutt adóznak, segítik tovább a fölvirágzást. Kivételt javarészt csupán a még keletebbről és az egészen délről tűzön-vízen át, vándorlevél nélkül érkező vándorlegények képeznek. Sovány a puttonyuk, szerszám sincs benne, pedig hosszú távra tervezik maradásukat.