2021. december 7., kedd
INTERJÚ

A mosolynak ereje van!

Dr. Nagyabonyi Orsolya: Az orvosi hivatás számomra gyermekkori álom, vágy, életérzés

Orsival már régóta ismerjük egymást. Úgyis fogalmazhatnék, hogy a színpad fonta össze a sorsunkat, hiszen a Magyarkanizsán egykor működő színjátszó csoport tagjai voltunk mindketten. Egészen megható visszaemlékezni a közös előadásokra vagy az egymásért izgulásokra szavalóversenyeken.

És hogy aztán mi történt? Hát a csoda sem tudja. Felnőttünk, talán. Elkapott minket az egyetemi gépszíj, ami nem csoda, hiszen Orsi nem is akármit választott hivatásának, mint az orvoslást. Egy-egy véletlen összefutáskor a buszon a két „egészségügyis", természetesen, rögtön elkezdett szakmázni, és minden egyes alkalommal láttam a kék szemeiben a nehéz munkával megszerzett tudás és tapasztalat iránti elköteleződést és szenvedélyt.

Bemutatom Nagyabonyi Orsolyát, aki csaknem egy hónappal ezelőtt szerezte meg orvosdoktori címét.

Dr. Nagyabonyi Orsolya
Dr. Nagyabonyi Orsolya

Az előbb már sikerült pedzegetnem gyermekkorod azon aprócska részletét, melynek én is a részese lehettem. De mégis, honnan érkezel? Mit mondanál el a gyermekkorodról? Volt-e még valami, ami a kis Orsit érdekelte a színházon kívül?
– 1993 tavaszán születtem Zentán. Gyermekkorom ebben a vajdasági kisvárosban vette kezdetét, 11 évvel később pedig Magyarkanizsán folytatódott. Ennyi év ismeretség után, be kell vallanom, a kis Orsit minden érdekelte, csak éppen a színház nem. A csoportba csöppentem, mert hallottam az iskolában, hogy jó buli. Azután ott maradtam, mert a magyarkanizsai színjátszó csoportban leírhatatlan dolgokat kaptam – nekem egy igazi második család volt.

Ha jól tudom, már középiskolában is az egészségügyet választottad. Már akkor tudtad, hogy orvos szeretnél lenni. Vagy valami olyasmibe vágtad a fejszédet, ami teljesen idegen volt még akkor számodra?
– Az orvosi hivatás számomra gyermekkori álom, vágy, életérzés. Már általános iskolás koromban tudtam, hogy orvos szeretnék lenni. Hogy miért és hogyan alakult ki bennem ez az elhatározás, nem tudom pontosan, azt viszont igen, hogy mindennap egyre jobban akartam. Apukámnak köszönhetően már egészen kicsi koromban betekintést nyerhettem az egészségügyi dolgozók világába, ő ugyanis gépkocsivezető volt a Zentai Egészségház mentőszolgálatában. Minden alkalommal, amikor megláttam őket, a csapatot, igazi hősökként tekintettem rájuk. Legkedvesebb gyermekkori emlékem pedig az, amikor a kis játék mentőautómmal órákon át játszottam, azt képzelve, hogy én vagyok a piros ruhás hős, aki megmenti a betegeket. Aztán később egyszerűen csak éreztem, hogy ki akarok lenni, és ezt a belső hangot követtem. Emlékszem, nem értettem, amikor a kortársaim pályaválasztásról tanakodtak – számomra egészen egyértelmű volt, hogy embereken akarok segíteni. Ezért a zentai Egészségügyi Középiskola tanulója lettem, fizioterápiás technikus szakon. Ebben az időszakban tapasztaltam meg, hogy milyen is valójában foglalkozni az emberekkel, segíteni rajtuk, így hát az egészségügy iránti szerelmem csak tovább mélyült. Felemelő volt látni egy-egy jótett után a betegek csillogó szemét, a hálát. Addig soha nem éreztem ehhez hasonlót, azt az érzést, ami felrepít magasra, és minden benne van. A gyakorlatok alkalmával csak az adott pillanat létezett számomra, minden más eltűnt, a problémáim – ha voltak is – köddé váltak. Egy idő után pedig elkezdtem mérhetetlenül hálás lenni mindazért, amit addig – azt hiszem – készpénznek vettem. Úgy gondolom, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mekkora kincs az egészségünk mindaddig, amíg nem vagyunk betegek.

Később Újvidékre esett a választásod. Már akkor is tömegesen mentek el a kortársaink, azért, hogy Magyarországon fejezzék be egyetemi tanulmányaikat. Miért döntöttél mégis az itthon maradás mellett?
– Ezen sem töprengtem sokáig. Valamiért hatalmas bennem a hazám szeretete – itt születtem, Szerbiában, és úgy éreztem mindig is, hogy ide tartozom. Számomra Magyarország is külföld, nem vágytam arra, hogy ott folytassam a tanulmányaimat. Egyrészt azért sem, mert tudtam, ha egyszer elmegyek, nem fogok visszajönni – és ezt nem akartam. Azokból a dolgokból, amelyek számomra a boldogság alappilléreit jelentik, külföldön folyamatosan hiányozna valami, már a kezdetektől fogva. Másrészt pedig úgy gondoltam, bár lehet, hogy a nehezebb utat választom, de valahogy lesz módom itthon is a kiteljesedésre.

Mi volt a legnehezebb az első években? Milyen jó tanáccsal tudnád ellátni azokat a leendő kollégákat, akik még csak most lépnek rá ennek a hivatásnak a rögös útjára?
– Minden nehéz volt. Szerb nyelvtudás híján beiratkozni az orvosi egyetemre nem a legokosabb döntés. Nem csoda, hogy a kortársaink tömegesen elvándorolnak. Egyre kevesebben vagyunk, akik bevállalják, hogy itthon tanuljanak tovább, de aki tényleg akarja, annak sikerül. Nincs lehetetlen – ezt üzenném. Csak le kell tisztázni magunkkal, hogy mit is szeretnénk. Ha ez megvan, senki sem állhat az utunkba, csak saját magunk. Ami talán a legnehezebb, az a lemondás. Az egyetemi évek alatt lemaradtam nagyon sok szülinapról, családi eseményről, találkozóról, ünnepről, egyszer még a karácsonyt is egyedül töltöttem, a könyveimmel. Ehhez hatalmas önuralom szükséges. Senki sem szeretne felettest, de az sem egyszerű, ha a magunk urai vagyunk. Azt gondolom, nagyobb kihívás magunknak parancsolni, mint mások parancsait végrehajtani.

„Egyre kevesebben vagyunk, akik bevállalják, hogy itthon tanuljanak tovább, de aki tényleg akarja, annak sikerül. Nincs lehetetlen, ezt üzenném.”
„Egyre kevesebben vagyunk, akik bevállalják, hogy itthon tanuljanak tovább, de aki tényleg akarja, annak sikerül. Nincs lehetetlen, ezt üzenném.”

Az orvosi szakma nagyon szerteágazó. Vannak-e már elképzeléseid azzal kapcsolatban, hogy mivel foglalkoznál szívesen a jövőben, vagy még teljesen új minden és hagyod, hogy a dolgok maguktól alakuljanak?
– Az egyetemi éveim előtt a mentőszolgálat volt az álmom. Be kell vallanom, ez a mai napig nem változott, viszont az évek során kibővült az érdeklődési köröm. A legnagyobb és legváratlanabb fordulatot a nőgyógyászat hozta, teljesen lenyűgözött szépségével, az anesztézia pedig sajátos eleganciájával és mérhetetlen fontosságával. Többször előfordult, hogy egyes tantárgyak, amelyekről azt gondoltam, hogy nem érdekesek, elnyerték tetszésem, kizárólag a professzorok kimagasló munkássága miatt. Jelenleg nehéz lenne megmondanom, hogy mit szeretnék a legjobban. Egy biztos, minden szakiránynak egyaránt megvan a saját szépsége, előnye és hátránya.

Fiatal orvosként mik az első benyomásaid az itthoni egészségügyről? Mi az, amin rögtön változtatnál, vagy pont ellenkezőleg, milyen értékekhez, hagyományokhoz, nyúlnál vissza, amik elvesztek az idők során?
– Ha lenne rá módom, felhívnám a figyelmet az egészségügy fontosságára. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy az itthoni egészségügy szegényes, az egészségügyi dolgozók pedig túl vannak terhelve. Véleményem szerint szükség lenne egy alaposabb korszerűsítésre. Nem jó látni, hogy az emberek a hosszú várólisták miatt magánúti kezelésre kényszerülnek. Ennek ellenére, úgy hiszem, hogy az országunk gazdag szakemberekben, akik kiválóan végzik hivatásukat. A kérdés már csak az, hogy meddig fognak itthon maradni?

Mit tanácsolsz az olvasóknak, mire figyeljenek oda mindennapi életükben, pont annak érdekében, hogy minél később fussatok össze a rendelőben?
– Legfontosabb, hogy figyeljünk oda testünkre és lelkünkre is egyaránt. Mindenkinek javasolnám, hogy mindennap legalább egyszer nevessen egy jó nagyot. A mosolynak ereje van, és még ingyenes is, ha valaki nem hiszi, egy próbát mindenféleképpen megér. Továbbá törekedjünk az egészséges táplálkozásra és a rendszeres testmozgásra!

Mi az, ami a tanulás és a munka mellett kikapcsol? Milyen hobbijai voltak/vannak egy mai, modern medikának?
– Az egyetem mellett mindig úgy éreztem, hogy nincs elegendő időm mindarra, amit szeretnék. Remélem, így munka mellett kicsivel több lesz. A futás szerelmese lettem, minden benne van, amire a lelkemnek szüksége van. Kitisztít, újraindít, feltölt energiával, egy igazi lelki zuhany. Emellett társaságkedvelő vagyok, nincs is jobb egy hosszú beszélgetésnél egy finom kávé mellett. A közeljövőben szeretném bővíteni tudásom más területeken is, amire eddig nem jutott időm. Mindig is teljesen lenyűgözött a világűr. Azt hiszem, minden létező dokumentumfilmet meg fogok nézni róla.

„Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok." (hippokratészi eskü) Szerinted mi az a méreg, ami leginkább fenyegeti a 21. század emberét?
– A pénz és a rohanás. Sokszor szeretném megállítani ezt a felgyorsult világot, és számtalanszor azzal szembesülök, hogy megfeledkezünk mindenről, csak azért, hogy még több legyen, és nem látjuk, hogy már így is sok van. Ez jelen van az élet minden területén, bármerre nézek. Azt hiszem, a pénz és a hatalom rabjaivá váltunk, amiért a saját Földünket is képesek vagyunk elpusztítani. Az egyik legkedveltebb idézetem:
„Nem az szegény, akinek csak kevese van, hanem aki többre vágyik." – Lucius Annaeus Seneca
A végén viszont mindig belátjuk, hogy a legfontosabb dolgokat nem tudjuk megvásárolni, de legtöbbször már későn. Ezért hát becsüljük meg az egészségünket!