2024. április 20., szombat

Hazánk gyönyörű vidéke a Tarcal-hegy

Színek és történetek a Kincses kalauz nyomán II.

Sok van körülöttünk, ami csodálatos – zárom mostanában napi töprengéseimet a Kincses kalauz – Tájhangok (2020) című útikönyv lapjai fölött, miközben emlékeimben ismert és ismeretlen délvidéki tájak felé kalandozok. S ha a minap a verseci Várhegy tövében régi borok zamata szédített meg, hát pohárral a kezemben tekintek most a szerémi borok vidéke, a Tarcal-hegy felé is.

A Tarcalt szigethegyként emlegetik a földrajztudományban jártasak, 80 kilométer hosszú vonulata az alföldi síkságból emelkedik ki, legmagasabb csúcsa nem haladja meg a 300 métert. A jeles „szerémi szőlők főleg a hegy északi oldalán találhatók meg, ahol nemcsak a nap fénye, de annak a Dunától visszaverődő sugarai is érlelik a gerezdeket” – olvasom a Kincses kalauzban. A szőlőkultúra művelésének kezdete a kelták idejére tekint vissza, s könyvünkből azt is megtudom, hogy Probus, római császár, az európai szőlőtelepítések úttörője Szávaszentdemeteren született – bizonyára a gyakorlati életből merítette a venyige áldásainak derűjét. Mátyás király krónikása, Galeotto Marzio egyik levelében így fogalmazott: „Nem tehetem, hogy a Szerémség boráról hallgassak – annyira kellemes ez, hogy nehéz lenne párját találni a földkerekségen.” A Tarcal-hegy lakóinak gazdálkodása, szőlőművelése és kereskedése azonban szorosan összefüggött Pétervárad erődjének stratégiai jelentőségével, határőrvidéki szerepének fontosságával, melyet már maguk a rómaiak is fölismertek. IV. Béla király Pétervárad közelébe cisztercita szerzeteseket telepített, akik monostort emeltek maguknak, amely később bélakúti ciszterci apátság néven került be a krónikákba. Az apátság adománylevelét IV. Béla király írta alá 1237. június 24-én. Az évszázadok során jelentős és tehetős polgárság élt a szőlőhegyen, a közösség szakrális központja Ürög volt, a környezetében sorakozott a feltételezhetően pálos alapítású monostorok java: a Kis- és a Nagy-Remete, a Görgeteg. A szerémi Kamancon fordították először magyarra a Biblia néhány részletét is. Az idők azonban változtak, a hegy lankáin ma ortodox kolostorok várják a látogatókat.

Szerémség népessége az évszázadok során állandóan változott: a középkorban a fejlett borkultúrának és a kereskedelemnek köszönhetően tehetős polgárság lakta, mely a török hódoltság másfél évszázada alatt szinte nyomtalanul eltűnt. Rednek patkó alakú vára és nevezetes tornya a középkori Magyarország történetében a végvári küzdelmek színtere volt, mígnem 1526 után a török kezére került. Talán a végvári vitézek egyike énekelhette azt a XVI. századi bordalt, melyet a Kincses kalauz szerint így őriztek meg a korabeli följegyzések: „Hozd el, gazda, hozd el, / Az Szerémnek borát! / Ha nincsen is pénzem, / Vagyon emberségem…” A szerémi vidéket a XVIII. században, a török háborúk idején horvátok és szerb határőrök lakták, a határőrvidék felszámolása után a távozó szerbek olcsón adták jó minőségű földjeiket, s ez dunántúli és bácskai magyar telepeseket vonzott a Szerémségbe. A kivándorlás eredményeként a XVIII–XIX. században több magyar szórvány keletkezett a vidéken. Ma Ürög és Maradék a vidék legjelentősebb magyar települése, de Satrinca és Dobradó lakosai közül is sokan vallják magukat magyarnak.

Zorkóczy Lajos az újvidéki m. kir. áll. polgári iskola igazgatója, a természetrajz jeles tanára, akinek nevét az 1896-ban megjelent Újvidék és környékének flórája című tudományos munkája tette ismertté, növénygyűjtő útjainak emlékét a Tárcza a Fruska-Górából című, az Újvidék hetilapban 1885. augusztus 23-án és augusztus 30-án két részletben közölt élménybeszámolójában örökített meg. „Hazánk gyönyörű vidékei közé számítható a többi közt egy néhány négyzetmérföld kiterjedésű, áldott és termékeny földterület – írta nem leplezett lelkesedéssel a természetjáró tanár –, melyen nem kevesebb, mint tizenhárom kolostor áll, amelyeknek létezéséről még nevesebb touristáink, s jeles geográfusaink közül is csak kevesen tudnak.” A Fruska-Gora a Drávának a Dunába való ömlésétől nem messze, szorgos kezek által művelt síkságból emelkedő keskeny hegylánc a Tisza beömlésénél éri a végét. „A sűrű erdőkkel borított magaslatok a Dunán túlra, a Bácskába – Magyarország gazdag éléskamrájába – tekintenek át, dél felé pedig a szerémi síkságra, hol az Al-Duna vidékeinek nemes fájú gyümölcse, s ízletes, tüzes szőleje terem” – írta úti beszámolójában Zorkóczy Lajos. A Fruska-Gora azonban nem csak elragadó természeti szépsége és termékenysége miatt kedves a lakosság előtt, hanem a lankás vidék képezi a szerb nép Athos-ként tisztelt szent hegyét. „Nyugaton Dálya, a patriarcha roppant uralmához, keleten Karlóca, a szerb Zionhoz [Sionhoz – M. F.] simulva sorakoznak e nagy tekintélyű, s roppant kincsekben bővelkedő kolostorok a Fruska-Gora mindkét oldalán egymáshoz, szépséget és bájat kölcsönözve az áldott termékenységű szerémi vidéknek, mely századokon át Deliciae Romanorum neve alatt volt ismert.” A legtöbb szerémi kolostort a XIV. és a XV. században a szerb despoták – a szerb birodalom rombadőlte után a magyar királyoktól kijelölt fejedelmek – alapították, Krusedol és Hopovo gyönyörű kolostorok sz. Maxim Brankovicstól, Gergeteg Brankovics Vuktól, Jasek, Rakovac és Privina-Glava Brankovics Jován despotától erednek.

Alapíttatásuk idején a pravoszláv kolostorok egyházi és kulturális célok szolgálatában állottak. A szerémi kolostorokban a szerzetesek fő foglalkozását kifelé „a kereszténység terjesztése és a népoktatás”, befelé pedig a papi és püspöki kar kiképzése és nevelése, továbbá a „hagyományos művészetek és tudományok megvédése és ápolása” jelentette. Egyházfejedelmek – mint Stratimirovics –, történészek – mint Rajics –, költők és írók Syrmia kolostor-celláiban töltötték életük nagy részét. „A Fruska-Gora kolostorait bárki látogassa meg akár csak egyszer is – zárta úti élménybeszámolóját Zorkóczy Lajos –, mindig kedves emlékben fogja tartani, mint a csendes, elmélkedő s tiszta életöröm szeretetre méltó helyeit, melyek künn a nagy világban mai nap – sajnos – mindinkább ritkábbak lesznek.” Az újvidéki tanár útirajzából kitűnik: egykor, a történelmi Magyarország és a Délvidék életéhez és kultúrájához szervesen hozzátartoztak a tarcal-hegyi pravoszláv kolostorok is.