2024. április 19., péntek

Egy reményt hozó évforduló

Első hivatásos színházunk felavatására 1945. október 29-én került sor

Évfordulót köszöntünk. Első hivatásos színházunknak, a szabadkai Népszínház magyar társulatának 76. évfordulóját. Ugyanis, 1945. október 29-én, Szabadkán, az akkor még gyönyörű, a XIX. században épült hatoszlopos színházépületben, a hálás, a hűséges közönség, magyar nyelvű színházavató előadásnak tapsolt.

Balázs Béla Boszorkánytánc című drámáját mutatta be az akkor alakult társulat, Pataki László rendezésében. Pataki László nemcsak rendezte a darabot, hanem a férfi főszerepet is ő játszotta el (Weingerade százados figuráját formálta meg emlékezetesen). A színházavató előadásban ugyancsak figyelemre méltó alakítást nyújtott még Tikvicki Mária, Sántha Sándor, Németh Rudolf, Sefcsics Mici, Szabó István, hogy csak néhányukat említsem.

Hetvenhat esztendő múlott el azóta. Két emberöltőn keresztül, mélységes elhivatottsággal járta a maga útját első hivatásos színházunk. Kálváriajárás volt az. A sors nemigen volt kegyes a színházhoz, színházunkhoz. Azonban Thália papjai, a színház éltetői túlléptek a nehézségeken, az érdembeli munkájukat megakadályozó törekvéseken, és merjük, ne csak remélni, hanem meggyőződéssel hinni is, hogy a holnapjuk, a rájuk váró jövő szélesre tárja majd a lehetőségek kapuját, és első hivatásos színházunk újra az lesz, ami volt: a délvidéki magyarság igaz szellemi otthona.

Nem tudom, hogy az újjávarázsolt színházépületbe mikor költözik, mikor költözhet be végre a három társulat (a szerb, a magyar és a horvát), de úgy érzem, hogy a sok ígérgetések után, záros határidőn belül, megtörténik a „beköltözés”.

Ezúttal, az említett beköltözéssel (s azzal, ami majd utána jön) kapcsolatban igyekszem, a véleményszabadság jogával élve, gondolataimat megfogalmazni. Bevezetőül csak néhány mondat, amely a múlthoz kötődik. Mint azt már írásom elején jeleztem, első hivatásos színházunk felavatása 1945. október 29-én volt. Fél évtizeden keresztül önállóan működött a vajdasági Magyar Színház (az volt akkor a hivatalos elnevezése). Önálló színház volt, a szó igaz értelmében. Ez az „önállóság” nem tetszett az illetékeseknek, és ezért, az anyagiakra hivatkozva, 1950 decemberében, a két kis önálló színházat (a horvátot és a magyart) összevonták, úgyhogy 1951 januárjától a Tartományi Végrehajtó Tanács döntése alapján megszűnt a két önálló színház, és ezzel persze megváltozott az új intézmény elnevezése is: Narodno pozorište – Népszínház név alatt folytatta tovább munkáját a horvát és a magyar társulat.

Semmilyen szempontból nem volt helyes ez a döntés. S ezt, minden tekintetben, igazolja az a tény, mely szerint, nagyon hamar elhagyták az intézményt a Népszínház magyar társulatát olyan meghatározó nagy egyéniségek, mint amilyen már akkor, Varga István rendező, valamint Sántha Sándor és Szilágyi László színművész volt.

Az elmondottak után arról szeretnék szólni, ami tulajdonképpen az írógép elé ültetett. S talán nem marasztalnak el azért, hogy véleményemet a közelgő, az újjávarázsolt színházépületbe való beköltözéssel kapcsolatban fogalmazom meg. Ugyanis, legalább véleményem szerint, az épületbe, a színházépületbe való beköltözés alkalmával, a három társulatnak (a szerb, a horvát és a magyarnak) az elnevezésében, ott kell, kellene lennie a „nemzeti” szavunknak, jelzőnek. S igyekszem ezt hangsúlyozni, mivelhogy a jövőben, ez a jelző határozza meg a három társulat tevékenységét. Hogy mire gondolok? Mindenekelőtt arra, hogy például:

1. A Szabadkai Szerb Nemzeti Színház, nemcsak Szabadkán, Vajdaságban, Szerbiában teljesíti nemes feladatát, hanem rendszeresen, előadásaival, ellátogat a Magyarországon élő szerb közösségekhez.

2. A Szabadkai Horvát Nemzeti Színház, nemcsak a Vajdaságban élő horvátok színháza lesz, hanem a Magyarországon élő horvátoké is.

3. A Szabadkai Magyar Nemzeti Színház Szerbiában (különösen Vajdaságban), valamint a Drávaszögben, a szlavóniai szigetmagyarság Árpád-kori kis települések magyarjainak is a színháza lesz. Természetesen Horvátországról van szó.

Biztos vagyok benne, hogy sem Horvátország, különösen pedig sem Magyarország érdembeli támogatása nem maradna el. S ami igencsak fontos: önálló színházakként működhetne mind a három intézmény.

Ami közös lenne, az az adminisztráció és a műszak. S persze a három színház koordinátora, főigazgatója, az új intézmények igazgatóival együtt oldaná meg a közös problémákat, gondokat.

Most, amikor illő tisztelettel köszöntjük 76 éves első magyar színházunkat, kívánva további sikereket, érdembeli elismeréseket, jó lenne ha nemcsak a színház társulata, a színház dolgozói, hanem az illetékesek is, legalább elgondolkodnának, az itt megfogalmazott véleményen. Ugyanis, az újjávarázsolt épületbe, új elképzelésekkel kellene beköltözni. Elképzelésekkel, amelyek mindazt, ami nem szolgálta a színház erőteljes kibontakozását, előbbre lépését, egyszerűen „félre” kell tenni, el kell felejteni.