2021. november 30., kedd

Időkerék

MODERATO CANTABILE. Kultikus film, ahogy mondani szokás. Ifjúkorunk meghatározó alkotása, amely a szenvedélyről szól, lassú hömpölygéssel, s mintha időnként őszi borongós-bársonyos, süppedő Krúdy-szövegben téblábolnánk, s zenebűvöletben. Belmondóhoz azonban – akkor ez fel sem tűnt – nem illett ez a szerep. Ő igazából a végig izgalmas Kifulladásig (1960) című filmben érezte jól magát, a francia új hullám alapművében, amely François Truffaut ötlete alapján készült, Jean-Luc Godard rendezésében. Ekkor lett egycsapásra ismert színész. Ezt megelőzően inkább nem túl jelentős bűnügyi filmekben volt csak látható, de már a vagány karakterének megtestesítőjeként, akiről amúgy mindenki tudta, hogy bokszoló is volt, valamint ragaszkodott ahhoz, hogy kaszkadőr nélkül, személyesen hajtsa végre a legveszélyesebb akciókat is. Godard alkotása a kritikusok körében mindenesetre óriási sikert aratott, a közönség is jól fogadta, Belmondo pedig nemzedékének sztárjává lépett elő.

A mozikba szintén ekkortájt kerülő Moderato cantabile egészen másféle kihívást jelentett a számára. A Marguerite Duras regényét feldolgozó film rendezője Peter Brook volt, Belmondo partnernője pedig Jeanne Moreau, aki szerepe szerint ezúttal egy gazdag bordeaux-i üzletember feleségeként külvárosi zongoratanárhoz járatja gyermekét, közben sétálgat, vagy a sarki kis kávéházban várakozik. Itt lép a színre Belmondo, aki most inkább hallgatag, visszafogott – időnként már-már amolyan értelmiségi. Mégis hiteles tud lenni. Egy későbbi interjúban arról vall, a színésznek mindig birtokolnia kell a teljes szakmai tudását, hogy kreatívan tudjon felnőni az adott feladathoz.

A forgatáson Belmondo nem érzi jól magát. Ehhez bizonyára hozzájárult az is, hogy a felvételezés napjaiban karambolozott, s utasa, Moreau tízéves fia komolyan megsérült. Évek múltán aztán beismerte, hogy a film készítése közben egyszerűen unatkozott. S némi derűvel csodálkozott azon, hogy sokan valamilyen különlegesen áttételes értelmezéseket próbáltak belemagyarázni az alkotásba.

Szóval Belmondo unatkozott. Évtizedekre rá sem egyszerű ennek tudomásulvétele, bár ma már egyáltalán nem megrázó. Az ember viszont sajnálkozik: egy illúzióval megint kevesebb.

HOLDKRÁTER. Nézem a fotót, amelyen a Holdnak egy krátere látható. Innen a Földről készítették, a világ legnagyobb, teljesen kormányozható rádióteleszkópjával, amit időközben új radartechnológiával ruháztak fel. Kissé furcsállom is, de a kép nem vált ki belőlem semmiféle magasztos érzést, és csodálkozni se csodálkozom. Úgy néz ki, mintha a tiszai strand homokjába egy kisfiú szabálytalan, elnyújtott kört rajzolna, oda építi majd csöpögtetve a várat. Meg egyáltalán, ez a Hold már túl közel, szinte karnyújtásnyira van.

Eszünkbe jutnak ilyenkor a minden iránt, például az ősanyag mibenlétéről is lázasan érdeklődő, Szókratész előtti filozófusok, Thalész, Empedoklész – vagy éppen a milétoszi, papkirályi családból származó Anaximandrosz, aki a mindenséget próbálta tudományosan megfogalmazni, s közben azt is feltételezte, hogy a mi világunk csak egy a sok közül. A világok pedig nem teremtődtek, hanem az örök mozgás révén keletkeznek. Szerinte a mozgás az anyag létezési formája. Világtérképet készített, és könyvet írt a kozmológiáról. A dolgok kezdete Anaximandrosz szerint a „határtalan”, amely hallhatatlan és elpusztíthatatlan.

Holdfelszín

Szóval: „határtalan”. Más szóval: végtelen. Ezzel viszont már bármi elkezdhető. Beindíthatja a képzeletet, ajtókat nyithat az ismeretlen felé – lényegében megfelelne az ember nagy kalandjához. Ehhez képest ez a holdkráter csak egy unalmas homokbucka.

KASTÉLYKERT. Látom, hogy most már igazán csinos az alsósztregovai Madách-kastély. Első ottjártamkor a termek romosak, a felszaggatott padlózaton kő- és téglahulladék, valamelyik – ajtó nélküli szobában – egy szomorú állapotban lévő cserépkályha meg egy csálén álló, lehangolódott zongora. Az épület most az eredeti eleganciáját sugározza. Az idei Madách-napokon a kutatók ezúttal is megpróbálták közelebb hozni drámaköltőnk munkásságát, életét. Ami ez utóbbit illeti, ismét felmerült témaként, bűnös-e valójában a feleség, Fráter Erzsébet, aki állítólag idegen férfi oldalán érkezett a losonci bálba, majd utána megcsalta férjét. Újragondolásra a dolog valóban izgalmas lehet, engem azonban inkább az a – szinte csak mellékesen felrakott – hír fogott meg, miszerint az írót tisztelve a pompásan felújított kastélykertben olyan fákat ültetnek, amelyek akár kétezer évig is képesek elélni. Páfrányfenyőt például.

Ez egyfajta leendő időutazásként is felfogható.

Közben levél érkezik a jó sok kilométerrel távolabb élő barátnémtól, aki röviden beszámol az ő kertjéről. Merthogy a virágok még nőnek: Rengeteg a varjúháj, s akad néhány a rózsaszín, lepkesúlyú „anyuvirágaiból” is, amott a két nagy bokor „sajnosnemtudomanevét”, megannyi bíbor-lila virágocskával. A krizantémok még bimbósak, a cickafarkon pedig látható néhány kicsi sárga virág. A hortenziák már száradnak, de így is szépek. És ne felejtsem el a két vérvörös rózsát.

Ez így szép és jó és teljes. És lám, még az időutazás is szükségtelen.