2024. április 19., péntek

Töretlen hűséggel

Arcok a szlavóniai magyar irodalom történetéből – Ágyúlövéssel jelezték a déli tizenkét órát (8. )

Boros Imre tartalékos honvéd levelei menyasszonyához

1908 őszén újra forrongott a Balkán, néhány hónapig fönnállt annak a veszélye, hogy lángba borul az egész kontinens. A végzetesen meggyengült Törökország egyre veszítette pozícióit, miközben a környező kisállamokban lármásan föllobogtak a szabadságmozgalmak. A Monarchia nagy veszélyét látta annak, hogy a szerb lázongások átterjednek Bosznia-Hercegovinára is, s akkor a Birodalom határán megjelenik a háborús konfliktus. Ferenc József gyors elhatározásra jutott: október 5-én kiáltványban bejelentette a tartomány annexióját, ugyanakkor elrendelte a mozgósítást is. S ahogyan az 1878-as okkupáció idején történt, 1908-ban a bosnyák hegyek között ismét egymást érték a katonákat szállító vonatok.

Az akkori eseményeknek gazdag irodalma van, vidékünkről a zombori Türr Antal Képek a boszniai életből (1894), a padéi születésű Kenedi Géza pedig Lőporfüst – Az 1878-ik évi bosnyák háborúból (1904) címmel írta meg háborús emlékeit. Az 1908. évi – kevésbé véres – katonai beavatkozás eseményeiről Boros Imre Boszniai levelek és karcolatok (1910) címmel írt beszámolót. Róla csak annyi tudható, másutt szívesen emlékezett vissza hódmezővásárhelyi gyermekéveire, s rajongott az alföldi rónaságért. Könyve előszavában így fogalmazott: az okkupált Bosznia és Hercegovina tartományok annektálása volt az elmúlt esztendő komoly háborús fenyegetése. A vele történteket a Te Károlyod aláírással Margitkához, a menyasszonyához intézett tizenhárom levelében írta meg. „Átadom tollamat a mesemondónak, hogy megírja leveleit az ő eszményképéhez. Megírja őket ott messze, lenn a hadak összpontosításának színhelyén, a harci hév forrpontján. Visszatükrözik a levelek az elmúlt komoly napok képét, és megtalálni bennük, hogy miként éltek, mit műveltek, hogy érezték magukat katonáink a külpolitikai válság idején” – írta Boros Imre könyve beköszönő soraiban.[1] Műve megjelenése előtt a Szlavóniai Magyar Újság 1909. november 21-ei számában „mutatvány a szerző Boszniai levelek és skiccek című kötetéből” megjegyzéssel közölte a könyv Az őrjárat című fejezetét.[2]

Boros Imre bevallása szerint villámcsapásként érkezett a mozgósítási parancs, a tartalékos bakák azonnal a kaszárnyákba vonultak, másnap pedig már robogott is velük a csapatszállító szerelvény. A vonat átszelte a „vármegyénket”, majd a gőzkomp átvontatta vonatukat a Dunán, ami csak Gombosnál történhetett. Ahogyan haladtak előre, egyre ritkábban lehetett magyar szót hallani, „a legények már csak jelekkel bírták magukat megértetni a lomha tekintetű idegen népséggel”. Bródban félnapi pihenőt kaptak, csak annyit, amíg a hadi fölszerelést átrakták a keskenyvágányú vasútra, s máris Bosznia hegyes-völgyes vidéke felé vették az irányt. „Elhagyva az Ivan-szorost, a Karsztba értünk” – írta, s hozzátette: dermedt lélekkel nézték a kopár köveket. Mosztárban volt a végállomásuk, ahol tízezer „mindenféle fegyverbeli, és legkülönbözőbb hajtókás katona gyűlt össze”. Boros Imre nyitott szemmel járt a számára ismeretlen világban, s inkább megütközéssel, mintsem elragadtatással vetette papírra a látottakat: „a régi keleties török világnak, és a modern nagystílű városok össze-visszasága” tárult elé, ósdi török vityillók fedele, hogy „megbirkózzék a bórával, nehéz kőlemezekből van összerakva. Kéményük nincs, a füst a fedél résein át keres magának utat a magasba. Az ablakok roppant kicsinyek, valószínűleg azért, hogy rendes termetű ember keresztül ne bújhasson rajtok. […] De hogy e házak mit rejtenek, azt mi pogány halandók meg nem tudhatjuk. Féltékeny gazdájuk gondosan zárja el őket a külvilágtól. Feltűnően sok a teljesen elhagyott ház, melynek se lakója, se tulajdonosa. Hetvennyolc tájékán hagyták el azokat gazdáik.”[3] Elbűvölte viszont a táj szépsége, a kristályvizű Narenta, és a várost övező hegyek, a tizennégy erőddel. A Humról ágyúlövéssel jelezték a déli tizenkét órát. „Az elmúlt harminc esztendő munkássága tagadhatatlan nyomokat hagyott az ország kultúráján – vetette papírra a magyar honvéd –, feltűnően üt el minden azóta létesített, a régitől.”[4] A műutak elsőrendűek, szánalmasak viszont a mellettük helyenként felbukkanó kocsmák, a hanok, bár megjegyezte: egészen kiváló a felszolgált feketekávéjuk.

(Folytatjuk)



[1]             [Boros Imre]: Boszniai levelek és karcolatok. Írta Boros Imre; Budapest – Légrády Testvérek, 1910. V. p.

[2]             Boros Imre: Az őrjárat – Mutatvány a szerző Boszniai levelek és skiccek című kötetéből; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. november 21. 1–2. p.

[3]              Boros Imre i. m. 28. p.

[4]              U. o. 34. p.