2022. január 25., kedd

Párhuzamos történetek metszéspontja

Láng Zsolt: Bolyai

Egyik ismerőse azt javasolja Láng Zsolt Bolyai című regénye Herr Láng névre hallgató elbeszélő hősének – aki a páratlan matematikus életművének tanulmányozása céljából egy ösztöndíjnak köszönhetően érkezik Svájcba –, hogy írjon le mindent, ami körülötte történik, s művébe szője bele Bolyai munkásságának elemzését is. Önreflexió a javából, hiszen a regény megírása közben ösztöndíjasként fél évig Svájcban tartózkodó szerző „párhuzamos történetekbe” rendezi a cselekményt: az egyikben magáról, vagyis az elbeszélő hős svájci élményeiről, ösztöndíjas kollégáiról, Bolyai feljegyzéseinek tanulmányozásáról, szerelmi életéről, időszerű politikai kérdésekről, hétköznapi apróságokról és egy bűnügyi történetről olvashatunk; a másikban pedig magáról Bolyai Jánosról, az ő életéről, apjával, Bolyai Farkas szintén matematikussal való ambivalens viszonyáról, és a társadalmi körülményekről szerzünk tudomást. A kettős szerkezetű regény epizodikusan építkező, prímszámokkal jelölt fejezeteiben felváltva követi egymást az egyes szám első személyű, XXI. századi svájci, illetve egyes szám harmadik személyű XIX. századi erdélyi elbeszélés.

Bolyai János, a tizenkilencedik században élt magyar tudós, a nemeuklideszi matematika megalkotója, magyarázza Herr Láng svájci vendégfogadóinak: „Zseni volt, legalább akkora, mint Einstein. (…) Nyomorúságos körülmények között halt meg, teljesen ismeretlenül. Az Einsteinnel való párhuzam mégis indokolt, ugyanis Bolyai felfedezése nélkül sem térgörbületről, sem az idő viszonylagos természetéről nem beszélhetnénk.” Vagyis: Bolyai térelképzelése az Einstein-féle relativitáselmélet alapja! Az alapinformációkon túl azonban a regény nem merül el Bolyai tudományos munkásságában. Ennek kapcsán fontos megemlíteni, hogy a kötet már a legelején közli Dr. Lambrecht Miklós Bolyai Jánosról mint regényhősről szóló gondolatát, ami egyféle előzetes magyarázatként is olvasható arra vonatkozólag, hogy a regény miért nem fejti ki bővebben, pontosan mi is az a nemeuklideszi geometria: „Nemigen akad olyan regényíró, aki B. J. geometriáját és annak hagyományostól eltérésének jelentőségét megértené és azt beépíteni tudná regénye vázába. Így nem közelíthetvén meg az alkotáslélektan mélyebb régióit, marad számára a fantáziát élénkítőbb, felszínen érvényesülő (vagy képzelt) tulajdonságok dramatizálása.” A regény esetében ugyanakkor életrajzi műről sem beszélhetünk, sem Bolyai János életének, sem hagyatékának a feldolgozására nem vállalkozik, csupán megidézi a nagy tudós szellemiségét. Láng Zsolt nyilvánvalóan nem is akart Bolyai-biográfiát írni, őt, akárcsak regénybéli alakmását, a Bolyai által közel harminc éven át írt jegyzetek izgatták, de az már nem derül ki, hogy végül meddig jutott azok tanulmányozásában, a regényben nincs említés arról, hogy sikerült-e őket teljes mértékben feldolgoznia, s hogy végül mennyit használt föl a hányatott sorsú 12 683 jegyzetből.

Jelenkor, Budapest, 2019, 460 oldal

A tizenkilencedik században játszódó történetszál életrajzi mozzanatok és írói képzelet elegyéből megrajzolt portréja a nagy matematikusnak, aki a cselekmény kezdetén épp hazaköltözik Marosvásárhelyre. Életét onnantól kezdve matematikai problémák felett folytatott elmélkedések és az apja iránti gyűlölve szeretett, vagy szeretve gyűlölt, mindenesetre ellentmondásos viszonya határozza meg. Apa és fia egyszerre rajonganak egymásért és nehezítik meg egymás életét. Mindketten indulatosak, a legkisebb nézeteltérés közöttük konfliktust generál. Emellett betekintést nyerünk Bolyai katonáskodásába és iskolás éveibe, szó esik néhány kortársáról, megtudunk egyet s mást nőügyeiről, valamint a zenéhez, a (prím)számokhoz és a víváshoz való viszonyulásáról, akárcsak arról, hogy mennyire foglalkoztatta a nyelv: a gyökszavakat, a nyelv változatlan rétegét kereste. A fejezetek nagyobb időbeli ugrásokban, kronologikusan követik egymást, csupán a visszaemlékezések törik meg olykor ezt az időrendi struktúrát. A regény központi témája a magányos zseni meg nem értettsége a kortársak részéről, a mellőzöttség, amelyben Bolyai János élt. Kirekesztettsége ellenére, a regény egyik legemlékezetesebb fejezetében, halála előtt a tudós saját nagyságáról hallucinál, véges Istennek nevezi önmagát, mondván: „A semmiből egy új, más világot teremtettem.”

A másik történetszálon Herr Lángról olvashatunk, aki ösztöndíjasként érkezik egy svájci kolostorba Bolyai szellemi hagyatékát – leveleit, töredékes írásait – tanulmányozni, hogy a vizsgált anyag alapján írja meg regényét. Beszámol a készülő mű megszületésének körülményeiről, ám sokkal nagyobb teret enged svájci találkozásainak, ottani élményeinek és benyomásainak taglalására, akárcsak párkapcsolatának ismertetésére, ez utóbbi a regény lezárásakor jut különösen kifejezésre, amikor szeretett felesége, Éva szemén keresztül tekint önmagára. Ott-tartózkodása alatt kulturális jellegű körutakat tesz, többek között megfordul az az univerzum építőköveinek és működésének megismerését természettudományos eszközökkel kutató CERN laboratóriumában, és beszámol a Nagy Hadronütköztető részecskegyorsítóról és ütköztetőgyűrűről. Mindeközben egy gyilkossági ügyben folytatott nyomozást is elmesél. A nagy időbeli ugrásokban elmondott Bolyai-szállal ellentétben, a svájci szál sokkal rövidebb időintervallumot dolgoz fel, jóval részletesebben. Rengeteg szereplőt mozgat, sok mellékszállal operál, és a cselekmény meglehetősen lassan csordogál. A történetet tartalmazó mű és a mű történetének az ötvözete ugyan nem a legeredetibb posztmodern megoldás, fontos azonban hangsúlyozni, hogy Herr Láng Bolyai megértése mellett önmaga felfedezésén is dolgozik, és a szerző/elbeszélő belső utazása jelentős rétege a műnek. Érdekes továbbá Láng és Herr Láng, illetve a valóság és a fikció viszonya. A regényből kiderül, jegyzetek alapján aligha lehet kellőképpen rekonstruálni a múltat, s szükség van a valóságot kiegészítő írói képzelőerőre. Ebből az irányból nézve a svájci történetek kapcsán is elbizonytalanodunk, még akkor is, ha több valós személy is feltűnik a történetben, mint például Krasznahorkai László és Ilma Rakusa, hiszen ott is sok a regényes figura, mindenekelőtt a krimiszál érintettjei. Egyértelmű, hogy úgynevezett autofikciós művel állunk szemben, ami ellehetetleníti a referenciális olvasást.

A svájci történetszál arányaiban hangsúlyosabb az erdélyinél, ami összességében nem tesz jót a regénynek, mert a mű kevésbé érdekfeszítő feléről van szó. Az elbeszélő hős párkapcsolatának boncolgatása, a kulturális jellegű körutakon keresztül a mesés országot bedekerszerűen bemutató leírások és a bűnügyi história nem sokat tesznek hozzá az alaptörténethez, különösen úgy, hogy a különös véletlen és a vakszerencse túl sok esetben képez cselekménybefolyásoló dramaturgiai erőt. Nem azt mondom, hogy érdektelenek, és főleg azt nem, hogy nincsenek jól megírva, hiszen a szereplők plasztikusak, a karakterek kidolgozottak, a történetek pedig életszerűek, csak éppen olykor feleslegesnek érzek egy-egy kitérőt, vagy betéttörténetet, még akkor is, ha tudom, hogy mindennek a beirodalmazása az alapkoncepció része. Attól függetlenül, hogy a laikus olvasó lehet, hogy nem ért meg mindent teljes mértékben a matematikai vonatkozású fejezetekből, sokkal izgalmasabb „a geometria tébolyáról”, mintsem a svájci idillről olvasni. Arról, hogy „két egyenes akkor is találkozhat, ha nem rendelkezik közös ponttal a végtelenben, és hogy a tér tulajdonságai attól függenek, milyen testek mozognak ebben a térben”, merthogy „ha elég gyorsan mozognak, az is megtörténhet, hogy a tér kifordítódik”. Meg arról, hogy „az igazság tere tágabb, mint a realitás”, hiszen, „ha pusztán azt tekintjük igaznak, ami létezik, mit kezdjünk a nullával”.

Bolyai felfedezése arra mutat rá, hogy mennyire esetleges mindaz, amit világismeretnek hiszünk. A történetiség kényszeréből kilépve az Appendixben, azaz A tér tudományában lefektetett nemeuklideszi térelmélete szerint „különböző terekben különféleképpen viselkednek a matematikai törvények”, vagyis „az euklideszi és a nemeuklideszi világ egymás mellett létezik”, „az egyik térben vannak párhuzamosok, a másikban nincsenek”. Az elbeszélő hős felveti, hogy „ha valaki a nemeuklideszi tér felfedezőjéről ír regényt, úgy volna illő, hogy a regény nemeuklideszi formáját hozza létre”. Az irodalom azonban mégsem matematika, és bármennyire is szeretne a szerző egy sajátos formát létrehozni, eldöntetlen marad, hogy Lángnak végül sikerült-e megírnia a nemeuklideszi regényt. Egyáltalán mitől lesz egy regény euklideszi vagy nemeuklideszi? Hacsak attól nem, hogy a két egymástól meglehetősen elkülönülő történetszálat két egyenesként fogjuk fel, amelyek párhuzamosan futnak egymás mellett, számos mozzanatban azonban metszik egymást. A szerző ugyanis többször is egymásba játssza a két történetet, és a mű nyelvezete is összekapcsolja a két regényrészt, utóbbi azonban nem minden esetben jelent feltétlenül erényt. A szabatosan és élvezetesen mesélő elbeszélővel megesik, hogy néha kimódolt hangon vagy túlzó költői képekben szólal meg, ami a kisebb baj, a nagyobb az, hogy olykor a tizenkilencedik században játszódó részben is előfordulnak a jelenünkre jellemző kifejezések, amelyek az adott helyen kissé hamisan hangzanak. A párhuzamos történetek legfontosabb metszéspontja azonban mégiscsak maga Bolyai, aki vagy a cselekmény, vagy a tanulmányozás központi figurája. A tudós, aki a saját kisvilágában a nemeuklideszi geometriát tanulmányozva az abszolút igazság után nyomoz, az Üdvtanban fennmaradt eszmetöredékeiben haladó jellegű elképzeléseket fogalmaz meg, nem utolsósorban filozófiai kérdéseken töpreng: „…azon gondolkozott, hogy vajon a nemeuklideszi geometria nem fogja-e túlságosan felbátorítani, tévutakra vinni, könnyelművé tenni a szabad alkotás eszméjét. Nem lesz-e költészet a matematikából? Persze még az is megtörténhet, hogy kiderül, az álmok egy máshol élő énünk történetei.”