„Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak:
»Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz. Mert nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elégetik. Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.«” Jn 15,1-8
Krisztusban, Kedves Testvéreim!
Pénteken Avilai Szent Teréz, a székesegyházunk és Szabadka város védőszentjének ünnepéről emlékeztünk meg. A szentek élete mindig példaértékű számunkra, és amikor róluk beszélünk, akkor két gondolat juthat eszünkbe. Az egyik az, hogy szentté válni lehetetlenség. Én úgysem tudok olyan lenni, mint a szentek, akik fáradságos küzdelemmel, de mégis állhatatosan mentek végig a kegyelem útján. Vannak fáradságos küzdelmeink, és nem rögtön látjuk annak gyümölcsét, mintha minden hiábavalóság volna. És ezt meg is kell tapasztalnunk, mert ezáltal erősödik az Istenbe vetett bizalmunk. Az első gondolathoz kapcsolódva még ott lehet bennünk az is, hogy a szentek külön kiválasztottak voltak, akiket Isten valahogy jobban szerethetett, mint minket, és az ő korukban valahogy könnyebb lehetett az élet, nem volt ilyen felpörgött a világ, nem volt ennyi információ, nem volt ennyi kísértés, nem volt ennyi gond és baj, amivel most foglalkoznunk kell. Ők könnyen megtehették, hogy bevonultak egy kolostorba és szentté váltak.
A második gondolat, ami eszünkbe juthat a szentekkel kapcsolatban az, hogyha nekik sikerült szentté válniuk, akkor nekem is sikerülhet. Láthatunk benne egy motiváló példát, ami minket is a kegyelemmel való együttműködésre sarkall. Kíváncsiak lehetünk, és feltehetjük a kérdést: mi volt az ő titkuk? Megindulhat bennünk egy vágy Isten felé. És ez a vágy, ez az első lépés az ember részéről, hogy elinduljon a szentté válás útján. Terézben is ott volt ez a vágy, és elhagyta régi életét. Bár apja ellenezte a kolostorba való belépését, ezért Teréz amikor 18 éves lett, titokban hagyta el a szülői házat és belépett a karmelita rendbe. Nehéz volt neki ez a lépés, mert apja ellenezte, de Teréz az üdvösséget kereste, és ezt komolyan is gondolta. Rájött, hogy a világban maradva nem fog sikerülni az üdvössége. Második lépésünk tehát a szentté válásunk felé az, hogy mi is komolyan gondoljuk az üdvösségünket, le kell mondanunk régi önző életünkről. „Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja!” (Mt 10, 39-16) szól hozzánk Jézus a Máté evangéliumában. És ezt Teréz meg is élte az ige valóságában. A tökéletesség útján törekedett járni, de rájött, hogy ez egyedül, a saját erejéből nem megy.
Ezért teljes erővel belevetette magát a küzdelembe, hogy a szívét összhangba hozza Krisztus szívével. Egy alkalommal úgy érezte, hogy Isten egészen áthatja, így beszél erről: „Lehetetlen volt abban kételkednem, hogy Ő bennem van, és én elmerülök Benne.” „Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem.” Ez az istentapasztalat vezette el őt a belső megtérésre, a végleges megtérésre, amiben rádöbbent arra, hogy ha Istennel akarunk kapcsolatba kerülni, akkor nem bentről kifelé, hanem kintről befelé kell haladni a lelki életben. Tehát a bensőséges imaéletet kell gyakorolni. Hogyan lehetséges ez? Csakis a Szentlélek által. A János evangélium 7. fejezetében Jézus az élő vízről szóló ígéretét mondja nekünk: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak.” (Jn 7, 37-39). Teréz felfedezte ezt az élő vizet önmagában, és a szerzetes társait is erre buzdította, hogy imádságuk által minél közelebb kerüljenek ehhez a benső forráshoz. Az imádság Teréz szerint olyan, mint amikor egy ember a kertjét öntözi. Ezt is lehet többféle módon tenni. Vihetjük a vizet vödrönként a kertbe, de ez elég fáradságos munka. Ilyen az, amikor saját erőnkből imádkozunk. De a vizet elvezethetjük egy vezetéken keresztül az öntözendő területre. Ez az imádságnak annak a fajtájához hasonlít, amelyben már van egy kis összeszedettség és szemlélődés. És a zápor is megöntözheti a földet, ami tulajdonképpen semmi esetre sem a mi munkánk, hanem Isten tevékenysége. Ekkor a lélek az imádságban egyesül Istennel. Én Istenben vagyok és Ő énbennem. Végül is ez a végső cél, és Teréz mindig erre törekedett. Szorosan ragaszkodott Jézushoz, mint a szőlővessző a szőlőtőhöz, ezért egész életében bő termést tudott hozni: „Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz.”(Jn 15, 5-6).
Kedves Testvéreim!
Istennel való együttlétünk – ahogyan Szent Teréz életéből is láthatjuk –, leginkább nem a mi erőfeszítésünk, hanem kegyelem. A szentté válásunk sem a mi erőfeszítésünk, hanem 99 százalék kegyelem és 1 százalék együttműködés. Megtanulhatjuk a teológiát, a hitigazságokat, lehetünk nagyon okosak és műveltek, de nem ettől fogunk szentté válni, hanem attól, hogy együtt vagyunk azzal, aki Egyedül Szent.
Ámen
