2022. január 19., szerda
Zengető

Mindennapi énekünk

A szájhagyomány által történő átadás/átvétel folyamatában sohasem jelenik meg a tudatos változtatás igénye. Az átadó igyekszik tudása legmagasabb fokán átadni az általa képviselt értékeket. Mindeközben a befogadó igyekszik a kapott tudást olyan formájában megőrizni, ahogyan azt kapta. Az idők múlásával és változásával azonban számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy ezek a tartalmak és maga az előadásmód is elveszíti eredeti funkcióját. Napjainkban egészen más közegben és más magatartásformákban élnek tovább. Mégis itt él bennünk. Mellette pedig az igény, ami hozzásegít bennünket ahhoz, hogy mi is aktív részesei legyünk magának a hagyományőrzésnek. Hogy miért? Nagyon egyszerű a válasz. Maga a hagyományőrzés olyan összetett tudásanyag, amelyben minta, stílus és életforma nem választható el egymástól. Szorosan kötődnek egymáshoz. Kiegészítik egymást. Nem más ez, mint az évszázadok alatt letisztult tudásrendszer. Olyan tudásrendszer, amely magában hordozza az emberi lét viselkedési alapmodelljeit és mintáit. Olyan magatartásformát és erkölcsi világképet képes átadni a gyerekeinknek, amellyel bizton fel tudjuk őket készíteni életük további szakaszára. Nem utolsósorban pedig hozzásegít a társadalmi szerepek megszilárdításához. Ezért sem vethet gátat ennek a folyamatnak semmi. A mi feladatunk tehát az, hogy megőrizzük és továbbadjuk a népi éneklés ránk maradt hagyományát. Ebben a megváltozott keretben és szerepben viszont fokozottan kell arra ügyelnünk, hogy az átadás minél magasabb színvonalon történjék. Értem ezen azt, hogy óvónőink és tanítóink-tanáraink felkészültségére fokozottan oda kell figyelnünk, mert ez sarkalatos pontja ennek a folyamatnak.

Ők válnak a kulturális javak átadásának elsődleges közvetítőivé.

Rövid pedagógusi pályám során sokszor szembesültem a továbbképzés fogalmával, amit akár nevezhetnék akkreditált szemináriumnak is. Én magam sem kerülhettem el, hogy részt vegyek egy-egy ilyen szakmai továbbképzésen, persze megfelelő pontokat remélve szorgalmamért. A helyre ma is pontosan emlékszem. Sütött a nap, a kávé is jó volt. De hogy mit kaptunk a pénzünkért azon a vasárnapi napon, sajnos már nem tudom felidézni. Végigültük becsülettel a napot, de hozadékként most semmit sem tudnék felhozni azon a néhány új ismeretségen kívül, amit akkor és ott szereztem.

Olyan továbbképzéseket és műhelymunkákat kell felkínálni, ahol a megszerzett tudást később kamatoztatni tudjuk a mindennapi munkánk során. Jobbnál jobb népdalénekeseink vannak, és kiváló hangszeres zenészeink. Úgy gondolom, mindannyian csak arra várnak, hogy megszólítsák őket. Kezembe került egy nemrég Magyarországon napvilágot látott felmérés, miszerint a diplomás pedagógusok kétharmada nem rendelkezik még csak átlagos zenei érzékkel sem. Sajnos nálunk nem készül ilyen felmérés. Amennyiben készülne, úgy gondolom, nem sok eltérést mutatna az előbbitől. De nem ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy a felmérés szerint ezeknél a leendő oktatóknál még a tiszta intonálás is gondot jelent. Ők lesznek majd később azok az oktatók és nevelők, akiktől joggal várnánk el, hogy munkájukat magas színvonalon végezzék. Napi szinten ők adják át majd azt a tudást, amiről már szó esett. S ha ez az átadás alacsony színvonalon történik meg, hogyan is várhatnánk el azt a fajta felkészítést, amiről már fentebb szó volt?

Egyre nagyobb bajt jelent, hogy a fiatalabb korosztályokhoz tartozók többsége nem vagy csak nagyon ritkán énekel. Egyre inkább fogyasztókká és passzív zenehallgatókká váltunk. A különbséget a kulturális javak fogyasztója és a kultúra megélése között, azt hiszem, nem kell magyaráznunk. Meg kell jegyeznem, hogy az oktatási rendszerünk, bármilyen is legyen, nem tudja teljességében ezt a feladatot magára venni. A családnak és a szűkebb környezetnek is ki kell vennie a részét ebben a folyamatban.

„A tudat alatti magyarság első talpköve a nyelv. (…) A tudat alatti magyarság másik talpköve a zene. Óvóban tán még fontosabb a nyelvnél is. (…) Óvodáskorban a magyarság tudat alatti elemeinek beültetése, lassú kifejlesztése a feladatunk. Magyar mivoltunk épületének mintegy a föld alatti alapjait kell itt lerakni. Minél mélyebbre épül a fundamentum, annál szilárdabb az épület” – írja Kodály Zoltán. Mindig vissza kell térnünk Kodály szavaihoz, aki olyan útravalót hagyott a számunkra, amely nem mellőzhető egy pillanatra sem. A vokális alapokra helyezett zeneoktatás az egyetlen út, hogy saját hangunkon keresztül eljussunk magához a zenéhez. Ahhoz a zenéhez, amit Kodály értékes zenei anyagnak nevez.

A tanárok felelőssége, hogy megtalálják az utat a mindennapi énekléshez, miközben felismerik a kimagasló tehetségeket. Ez nem könnyű feladat. Ötödikben heti két órával oktatják a zenekultúrát, később pedig a heti egy óra vajon mire elegendő? Tudom, kényes kérdés az iskolai óraszám egy-egy tantárgy esetében. Mégis úgy hiszem, érdemes lenne erről a témáról szakemberek bevonásával beszélgetni.

Adva van tehát heti egy óra a felsőben, amikor a tanárnak át kell adnia az anyagot, kikérdeznie a tanulókat, és még arra is oda kell figyelnie, hogy van-e a diákok között az átlagnál tehetségesebb tanuló. Ha pedig van – márpedig biztosan van minden osztályban –, külön foglalkozzon vele. Amennyiben a diák is hajlandó erre. Sajnos velem megesett, hogy nem vettem észre a szunnyadó tehetséget. Történt ugyanis, hogy abban az időben egy korosztályon belül nálam tanult egy fiatal fiú és egy lány. A fiút vittem minden versenyre, ünnepi műsorra, és vele dolgoztam a legtöbbet. Mindeközben pedig ott volt a vele egyidős lány is, aki szeretett volna énekelni. Erről mit sem tudtam. Ő nem szólt, talán a fiú miatt, én meg nem vettem észre őt. Pár év múlva derült csak ki a dolog, amikor megláttam azon a bizonyos közösségi oldalon a fényképét és a képaláírást. A középiskolát ének szakon fejezte be, itt a városban. Igen, nem vettem őt észre, és ezt ma is sajnálom. Meg azt is, hogy még nem hallottam élőben énekelni. Ezen azért majd tudok változtatni. És fogok is!