2021. december 7., kedd

Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés...

Szinte mindannyian tapasztaltuk már a bőrünkön azt a kellemetlen érzést, amikor rájövünk, hogy a munkaidő vége még jócskán várat magára, hiába érezzük magunkat levertnek idő előtt, hiába végeztük el a munkát, vagy hiába vagyunk aznap teljesen képtelenek a melóra. Mindez megtörténik, és gondolom, gyakrabban, mint ahogy azt magunknak is be szeretnénk vallani.

Rengeteg pró és kontra érvet lehet olvasni a munkaidő csökkentése mellett, illetve ellene. Mielőtt nekiültem volna megírni ezt a rövid szösszenetet, nekem is fel kellett gyűrni a gatyám szárát, hogy megfogalmazzam, számomra mit is fed ez a hálátlan kérdés, lévén hogy zárójelesen meg is jegyezték, „írj erről, ha már úgyis sokat dolgozol".

Aki ismer, az azonnal rávágja, hogy a munkaidő csökkentése mellett voksolok, hiszen mindig is kellemetlen viszonyt ápoltam a melóval. Mondhatni, nekem napi másfél óra munka is sok tud lenni, egyrészt azért, mert sohasem voltam egy élmelós, másrészt pedig azért, mert képes vagyok túl sokat idegeskedni a munkán, a saját és a kollégáim figyelmetlenségein, vagy éppen a feletteseim hülyeségein.

Ami a munkaidőt illeti, dolgoztam már határozott, klasszikus nyolcórás munkaidőben, flexibilis variációban, ahol csak a heti óraszámnak kellett jóra kijönnie. Újságíróként gyakorlatilag nem is volt munkaidőm. Ez azt jelenti, hogy rövid és nem igazán példaértékű karrierem alatt dolgoztam a heti tizennyolc órától kezdve egészen a negyvenet jóval meghaladó tartományban is. Ezek alapján azt mondom, hogy a legtöbb esetben támogatom a munkaidő csökkentését.

Támogatom a gyári meló időtartamának a lefaragását, amennyiben továbbra is optimális a termelés és a terhelés. Az ember túl sok horrortörténetet olvas felnőttpelenkákról a futószalag mellett. Nem csupán amerikai Amazon találmány ez, Szerbiában is olvasni ilyenről, ahol a külföldi konglomerátumok éhbérért ostorozzák a népet napi három műszakban.

Támogatom olyan esetekben is, amikor a munka rövidebb idő alatt is kivitelezhető. Emlékszem, nyolc órákat húztunk le anno egy digitális marketingcégben úgy, hogy az effektív munkát mindenki elvégezte körülbelül öt óra alatt, a maradék háromban pedig belemerültünk a világhálóba, valaki új információk után kutatva, mások az internet agysorvasztó hülyeségeivel próbálták elütni az időt.

Mégis, ha őszinte akarok lenni, nem tartom mindenáron kötelezőnek és indokoltnak a munkaidő csökkentését. Olyan időket élünk, amikor egyre több szó esik a mentális egészségről és annak megőrzéséről. Ebből kiindulva fontosabbnak tartom inkább azt, hogy tanuljuk meg jobban különválasztani a munkát a magánélettől. Nem tudom, ki hogy van vele, én szívesebben ledolgozom a napi kilenc órát is, ha kell, ha utána a feletteseim nem zaklatnak a nap hátralévő részében.

Az okostelefonok széles körű használatával, a gyors internet elterjedésével mindenki szinte mindenhol elérhető. Mobilszámok, közösségi oldalak, különböző üzenetező platformok, digitális posta – egyszóval nehezen válunk köddé, s ezt a feletteseink sokszor ki is használják.

Emlékszem, az említett marketingcégben a főnökeink Miamiből vezették az üzletet. A hatórás időeltolódás miatt déltől este nyolcig kellett melózni. A baj viszont az volt, hogy a vadkapitalista amerikaiak így gyakorlatilag reggel hattól éjfélig ontották magukból az e-maileket, amelyeknek jó része a lerágott „Tudod te, mennyit fizetek én neked?" és az „Én etetem a gyerekeidet" slágerekre korlátozódott.

Hiába igyekeztem mondani, hogy nem vagyok családos...

Fix munkaidőm nem volt, de hasonló volt a helyzet akkor is, amikor újságíró voltam. Igaz, fizetést annyit sohasem kaptam, hogy irigyek legyenek rám, miközben médiaháznak dolgozni igenis kemény, idegtépő meló. A naponta változó események, alanyok, helyszínek állandó készenlétet igényeltek, a hétvégi ügyeletek áldozathozatalt, a tervezetlen, ad hoc, lastminute változások pedig olyan improvizációs készséget és idegrendszert, amilyen nekem sohasem volt – vagy amilyet sohasem voltam hajlandó a munka miatt kifejleszteni.

Tény és való, ha az ember szereti a munkáját, akkor semmi sem zavarja. Félprofi (koca) muzsikusként én is néha egész napokat húzok le egy kombiban, amiben aztán két éjszakát alszom is, meleg fürdővíz meg étel nélkül, de ez az a munka, amit a legjobban szeretek.

Meg kell azonban érteni, hogy vannak olyanok, akik kényszerből tolják más szekerét, vagy akik szeretik a munkájukat, a magánéletüket viszont még jobban. Nekik is kell adni egy esélyt arra, hogy ne a munkától kelljen begolyózniuk.