2021. december 3., péntek

Ali tornyának fecskéi

Színek és történetek a Kincses kalauz nyomán I.

A vajdasági magyar tájak titkaiba beavató Kincses kalauz – Tájhangok (2020) című, fölöttébb gazdag kiadványban olvasom: a délvidéki verőfényben a szőlő legalább háromezer éve honos, igazi otthonát mindenekelőtt a Tarcal lankáin és a verseci hegy déli lejtőin találta meg, kultúrája századokon át eredendően meghatározta a vidék emberének életét. A verseci Várhegy tetején egy kőből épült lakótorony emlékeztet ma is a történelmi időkre. Építésének pontos idejét nem őrzik a krónikák, első említése Luxemburgi Zsigmond egy 1427-ben keletkezett oklevelében történt. Nem messze tőle, a hegy oldalában található a Szent Kereszt-kápolna, amely a Versec környéki katolikusok kedvelt búcsújáró helye. A szőlőművelés minden bizonnyal már a rómaiak óta folyamatos volt a vidéken, de igazán a XVIII. században betelepült németek virágoztatták fel, s bora a Monarchia idején vált a birodalom terített asztalainak kedvelt italává. A Kincses kalauzból azt is megtudom: a hegy lábánál találkoznak a Bánátból és az Erdélyből érkező utak, ezért Versec nemcsak a borvidék központja lett, de virágkorában Dél-Magyarország egyik jeles kereskedelmi központja volt. A verseci svábok, a „csókák” gazdasági erejét mutatja az 1863-ban felépült hatalmas, neogótikus katedrális, a Szent Gellért katolikus templom. Versec hajdani emlékét a bora és a polgári érdemei mellett a város két jeles szülöttjének, Herczeg Ferenc írónk, és Millecker Félix történetírónk hatalmas életműve is őrzi.

„A torony messzi tájakon uralkodik.” Herczeg Ferenc (Fotó: reddit.com)

Herczeg Ferenc A Várhegy (1933) című emlékiratában így emlékezett a szülővárosára: „A rónaság a verseci hegyláncnál ér véget. A hegyek, amelyeket a bokájuktól a fejük búbjáig szőlők borítanak, színfalként zárják el a láthatárt: Szamárhegy, Kápolnahegy, Várhegy, Törökfej, Erdőshegy, Makkfilkó. A Várhegy csúcsán, mint a török vízözönt túlélt […], ősrégi várkastély csonka tornya áll. Az én ifjú életemben a kortól ezüstszürke torony, amely mint az erő, az állandóság, a hozzáférhetetlen büszkeség szimbóluma, keményen fúródik a kék, bánsági égboltba, nagy szerepet vitt. Ez volt a titokzatos központi erő, amely körül évtizedekig keringett a képzeletem.” A magasság és a beláthatatlan messzeség mámora gyakran magával ragadta a verseci ifjút, s elragadtatását csak fokozta a várfalak réseiben megbúvó toronyfecskék ezreinek eget rengető lármája. A látvány és annak emléke vissza-visszatérő részlete lesz később első regényének, az 1890-ben megjelent Fenn és lenn című művének is. A regényben úgy van jelen ifjúkora különös világa, ahogyan azt ő valamikor a verseci Várhegy tetejéről látta, vagy inkább látni szerette volna: elevenen, lármásan, a legpompásabb ünneplő ruhába öltöztetve. Valami olyanfélét csinált a múlt emlékeivel, mint a délibáb a legelő gulyával: fölemelte, a feje tetejére állította, miközben pompázatos, ragyogó fénybe öltöztette. Hősei egykori személyes barátai és ellenségei, a délvidéki kis kúriák, polgárházak és tiszti szállások lakói, akik a Várhegy lábánál reméltek maguknak boldog életet. Regénye beköszönő soraiban Herczeg Ferenc így mutatta be olvasóinak szülővárosa vidékét: „A várostól délnek hirtelen meredek hegylánc szökik a zúgó nádassal borított lapály elé, komor daccal feszülve a végtelen rónának, mintha azt mondaná: Budától eddig te uralkodtál – itt véged van! A róna hatalmas földhullámokat vet, aztán megtörten simul a hegy lábához. […] A rónára dőlő sziklagerinc egy meredek csúcsát csonka vártorony koronázza, recés ormaival élesen fúródva a déli ég mély korongjába. A torony messzi tájakon uralkodik, uralma, legitimitásának titka – mint minden igaz legitimitásé – elvész a népvándorlás ködös homályában. Valaha őrszem volt az ország déli kapuján, amely nem egyszer döngött súlyos buzogánycsapások alatt, ha a Duna völgyéből feketén hömpölyögtek északnak idegen, keleti kalóznemzetségek pusztító árjai.”

A Várhegy fecskéinek is megvan a maguk legendája. Egykori lakójának, a török Ali basának tizenkét szép felesége volt, de ezek nem szerették az urukat, mert féltek a tüskés szakállától, meg egyébként is könnyelmű asszonykák voltak. Egyszer azután a tüskés basa háborúba ment. Elindulása előtt maga elé rendelte a tizenkét feleségét, és azzal a paranccsal bízta gondjukra a tizenkét fiát, hogy kiirt a várból minden asszonynépet, ha a fiaiban kár esik. A történetet Herczeg Ferenc így örökítette meg: „Naplemente után az asszonyok kiültek a vár fokára, és nézték a csillagos eget. Néha egy-egy csillag elunta magát és sziporkázó ívben lefutott a völgybe. Az öreg keresztény remete hálókat feszít a nádasban, és felfogja a leesett csillagokat, mondták az asszonyok, aztán kedvet kaptak meglesni az öreg varázsló éjféli munkáját. Kiosontak a várkapun és lefutottak a völgybe.” Könnyelmű távozásukat azonban észrevette a sziklák között lakó boszorkány, aki bagolynak öltözve átrepült a várba, a bölcsőikből kiszedegette a basa tizenkét fiát és csőrében átvitte őket a sziklaodujába. „Itt levágta a szegény kis pogányokat, megsütötte és feltálalta a Nádi Farkasnak, aki minden éjjel feljött hozzá a zsombékból, mert a szeretője volt.” A farkas azonmód megette a tizenkét fiúcskát. Mikor a tizenkét anya hajnalban visszatért a várba, üresen találta a bölcsőket, mire nagy sírásra fakadtak. Hazaérkezése után a basa égtelen haragra gerjedt, és a tizenkét gondatlan asszonyát a lakótornya bástyáiról a mélybe taszította. „Ki vitte? – Ki vitte? – kérdezett vissza tizenkét hang, mert a könnyelmű asszonyok nem zuhantak a sziklákra, hanem karcsú madarakká változtak, és nyílsebes ívekben hasították a levegőt.” Azóta sok száz év múlt el, de a könnyelmű asszonyok még egyre keringenek a vár körül, ijedten kérdezve egymástól: ki vitte? „Néha odalapulnak a falak hasadékaihoz, és kémlelik, odabenn vannak-e fiaik? Néha sűrű rajba verődve átszállanak a Bagolykőre, ha ott egy-egy nagyfejű bagolyra találnak, amely mérgesen tipeg ide-oda, üldözőbe veszik, és hangosan visítják: ez vitte! ez vitte!” A könnyelmű asszonyok tehát Ali tornyán fecskékké változtak. A Várhegy mögött emelkedő magaslat azóta a Törökkönny nevet viselte. Hogy a hűtlen asszonyok büntetésének legendája ma is él-e a Várhegy környékén, nem tudom, de az biztos, hogy megőrzött történetük fényesen gazdagítja délvidéki magyar legendavilágunkat.