2021. november 28., vasárnap
A KÖZEGELLENÁLLÁS RIPORTPÁLYÁZAT I. DÍJAS ALKOTÁSA

Határokon átívelő házasságok

Próbálom elterelni a gondolataim mindenfélével. Hónapok óta nem tudom kiverni a fejemből ezt a mondatot. Egy ötvenes éveiben járó nőtől hallottam, éppen kézművestermékeiről beszélgettünk, a nappaliban ültük körül az asztalt hárman, ő a taburetten, és egész idő alatt rajongó szemmel nézett fel a kanapén ülő férjére, kivéve, amikor a fent idézett mondatot mintegy hangsúlytalanul közbevetette. A tekintetében benne volt minden: másfél ezer egyedül töltött nap minden gondja, az éjszakák magánya, az elmaradt közös kávézások és beszélgetések.

Éva és Sándor (nevezzük így őket, ne, ne írja meg a nevünket, annyi mindent gondolnak és mondanak az emberek!) hosszú évtizedek óta házasok, három gyermekük már kiröppent a családi fészekből. Együtt, közösen küzdötték meg az ínséges, megpróbáltatásokkal teli, hosszú esztendőket, melyeket mi, szerbiaiak magunk mögött tudhatunk a ’90-es évektől. Minden munkát elvállaltunk, amiben gondoltuk, hogy pénz lesz, bármilyen nehézség adódott, mindig feltaláltuk magunkat, de ez nem mehet így örökkön örökké –magyarázkodnak, pedig nem kellene, mert mindannyian benne voltunk, vagyunk, tudjuk jól, mennyi leleményesség kell(ett) ahhoz, hogy egy család tisztességesen ki tudja iskoláztatni, fel tudja nevelni a gyermekeket.

– Ment, ameddig ment, de eljött az a kor meg pillanat, amikor oda kellett tenni az egészet, megéri-e azért, hogy egyszer majd jó lesz – robban ki Sándorból csendesen az indulat, ki tudja, hányadszor, miután részletesen elmesélte, semmit sem kendőzve, takargatva vagy elhallgatva, szégyellve, hogyan is járt munkahelytől munkahelyig, könyörögve a saját fizetéséért, hogyan csúsztak meg itt is, és ott is a számlák befizetésével, hogyan került nagyon-nagyon közel az elárverezéshez a családi házuk. Még a gyermekeinknek sem mondtuk el, milyen nagy a baj, csak most magának meséltük el, nem akartuk rájuk rakni a terheinket, bizonytalanná tenni számukra azt, ami a biztonságot jelentette nekik – teszi hozzá a felesége. A férfi beszédéből érezni az elfojtott dühöt, igen, egy családfő számára fontos, hogy az anyagiak terén rend legyen, fontos, hogy a munkáját pénzzel is elismerjék, a családja ne nélkülözzön. Miközben sorolja a megpróbáltatásokat, nem néz rám, próbál szenvtelen maradni. Kire dühös, kit okol? – kérdezem, és kertelés nélkül mondja, az országot, mely megkérdőjelezett mindent, amiben korábban hitt. S lassan kibontakozik, hogyan vált a házasságuk nélkülözhetetlen társává a Messenger.

– Úgy voltam, hogy ideje olyan munkát találni, ahol pénzt tudok keresni – folytatja Sándor. – A feleségemmel először úgy beszéltük meg, hogy beleszúrjuk a körzőt Zentába, 100 km-re kinyitjuk a szárát, és amit az befog, az rendben van. De nem így sikerült… Szeged után Kecskemét jött, németországi, franciaországi, szlovákiai, olaszországi utakkal, rengeteg machinációval meg veszekedéssel, hogy mikor jöhetek haza, volt, hogy két és fél hónapig távol voltam, mondtam is a munkaadómnak, hogy nem azért jöttem el otthonról, mert veszekszek az asszonnyal, vagy más nőket szeretnék hajkurászni, hanem pénzért, pénzt szeretnék keresni, és ennyi. Meg az sem volt rendben, hogy a feleségem csinált itthon mindent, a saját dolga mellett az összes férfimunkát. (Előfordult, hogy kitörtek a disznók, mire hazaértem a munkából. Föltúrták a kertet, mindent – szól közbe csendesen az asszony. Ritkán szólal meg, inkább a férfit hagyja beszélni. Megcsináltam, ahogy tudtam. Ha nem megy úgy, ahogy kellene, megmadzagolom, úgy vagyok vele, ha hazajön, majd megcsinálja. Mi mást tehetnék?) Újra az álláshirdetéseket böngésztem, így kerültem el Veszprémbe, 320 km-re Zentától, a családi házunktól. Ami a munkahelyet és a fizetést illeti, ez most rendben van…

–  Csak messze van – sóhajt közbe a felesége.

– Most minden hétvégén járok haza. Negyedik éve vagyok külföldön… Itthon vagyok én, hétköznap is, hiszen minden este videobeszélgetünk, ha kell, távvezérelve csöpögő csapot szerelek.

Igyekszünk úgy csinálni, hogy ne maradjunk ki egymás életéből – most Éva a beszédesebb. – Én azzal próbálom magam nyugtatgatni, hogy tényleg nem mi vagyunk az egyedüliek, és vannak nálunk sokkal fiatalabb házasok is, akik így működnek. Néha elámulok rajta, hogy van, aki olyan lazán veszi a dolgokat, hogy hát jól van, elment, oszt majd jön haza, addig én csinálom a dolgomat, elvagyok, ha kell valami segítség, majd eljön ez vagy amaz, és akkor segít. Én nem tudom ilyen lazán venni. Mi soha nem úgy voltunk, hogy majd ez vagy az segít, mi mindig egymásra voltunk utalva, és soha nem azt nézzük, hogy hopp, majd valaki segít, hanem mindent megbeszélünk, még azt is, hogy mit vettünk a boltban. Nekem nagyon-nagyon rossz – vallja be az asszony. – Először a gyerekek mentek el, aztán ő is, kiürült az egész ház. Az, hogy a munka rám maradt, szinte élveztem is, mert nem kellett másról gondolkodni. Lehet, hogy én nehezebben viselem el – és megint sírva fakad.

– Nekem majdnem olyan, mint mikor legény voltam, és még jártam hozzá. Vasárnap, miután itthon megeszem az ebédet, már minden bajom van. És akkor indulj meg... Pedig muszáj. Tudom, ha tíz perccel vagy fél órával később indulok, akkor még később érek oda, és a hetem úgy kezdődik, hogy már fáradt vagyok. A munkahelyen fizikailag nem fárasztanak le, agyilag szoktak leszívni. Mint egy zombi, úgy érek a lakásra. Itthon megvolt az a luxusom, hogy ha kiidegelnek a munkatársaim, hátramegyek a műhelybe, és fúrok-faragok, vagy megnézem a jószágokat. Volt egy biztonsági szelepem. Most az nincs.

– Általában hétfőn nem szoktunk beszélni, elalszik estére – szól közbe csendesen Éva.

– Másnaptól kezdem számolni, hogy még hármat kell aludni, és akkor lehet hazamenni. Már csütörtök délután leviszem az autó csomagtartójába a legtöbb holmimat. Péntek reggel 6 óra 2 perckor megindulok haza Zentára – közben megállok a munkahelyen, elvégzem a dolgomat, és ha szerencsém van, 17 órakor tényleg megindulhatok, aztán egyhuzamban hajtok. Nem állok meg sehol, mert minél hamarabb haza akarok érni, meg ki tudja, mi van a határon. Szombat reggelig eszmélés, pihenés van, és aztán a ház körül is kellene még jócskán dolgozni, rendezvényekre járni, hogy a kézművestermékeinket eladjuk, a vasárnap pedig megint kevés.

– El kell tűrni az egész helyzetet, alkalmazkodni hozzá, hogy ez most biztos így jó, hiszen amúgy nem jó – sír újra Éva. – Vannak nehezebb periódusok. Meg én ilyen érzelgősebb fajta vagyok, sírósabb is, de azért mindig lekötöm magam, tudom, hogy nem azért megy, mert el akar menni, hanem mert van egy megbeszélt dolgunk, amit meg akarunk valósítani, és ennek ez az egyetlen járható útja.

– A vezetés nekem mindig élvezet volt. Elindulok, és pillanatok alatt minden kikapcsolódik, és csak az van, hogy gurulok a tájban. Olyankor az ész ki van kapcsolva, és csak arra összpontosítok, hogy odaérjek. Nehéz nekem is. Mert a kávét hogy iszom meg? Egyedül. Megszoktuk, hogy naponta legalább kétszer együtt kávézunk, kiülünk az udvarba, gyönyörködünk a kertben, meghányjuk-vetjük a terveket, problémákat. Ez most nincs. Csak a taposómalom. Nem, a munka nem kompenzál, csak van miben kifáradnom, és estére elnyom az álom. Úgy élem meg az egész helyzetet, hogy csak átmeneti, ez fog elvezetni a célomhoz, hogy hamarosan önmagam gazdája legyek.

Sándor és Éva saját pici vállalkozást szeretne. Mindketten kézműveskednek, többféle terméket készítenek és árulnak, van is irántuk kereslet. Mióta a gyerekek a saját életüket élik, szerszámokra gyűjtenek, és kis cégük megnyitására, működtetésére. A férfi keze közül itthon egyedinek számító játékok kerülnek ki, ha elárulnám, mit készít, azzal kérésük ellenére felfedném, kik a beszélgetőtársaim, így nem teszem. Termékei keltették fel a kíváncsiságomat, így ismerkedtem meg a házaspárral még a nyárelőn. Ugyanígy ültünk a nappaliban, a nő a zsámolyon, a férfi a kanapén, közben kiderült, hogy Sándor külföldön dolgozik, és csak hétvégére jár haza. Éva akkor ejtette ki a száján azt az elfelejthetetlen mondatot, próbálom elterelni a gondolataim mindenáron – arról beszélgettünk, hogy a nő milyen sokféle kézművestárgyat készít, és kis internetes boltjukat is működteti. Néhány héttel később újra felhívtam, és megkérdeztem, elmesélnék-e, miként hat a házasságukra a férj külföldi munkavállalása. Éva rögtön rábólintott, ám csak hetek múlva tudtuk megejteni az újabb találkozót, egyik gyermekük lakodalmára készültek, kevés az az idő mindenre, amit a férjem itthon tölt.

A negyvenes éveik közepén járó Zolit és Mónit szintén nemrég ismertem meg, vízvezeték-szerelő páromnak köszönhetően. A zentai házaspár életébe egy házfelújítás kellős közepén csöppentünk bele. Jöjjön el még most hétvégén, hogy a férjemmel meg tudják beszélni a munkát, mielőtt visszamegy Bécsbe – kérte az asszony telefonon a páromat. Amikor leparkoltunk a takaros ház előtt, egy lendületes, energikus férfi fogadott bennünket. Nem húzta az időt, rögtön a lényegre tért, hozzászokott, hogy sürgeti az idő. Néhány nap múlva Móni nyitotta a kaput, amikor szerszámokkal felpakolva megérkeztünk, a férjem már elment, épp a csempéket verem le a falról, ahogy megbeszélték. Móni számára nem idegen a férfimunka, a párom este nem győz áradozni arról, a nő mennyi mindenhez ért, és nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is. Azt hittem, azért, mert rákényszerült, mióta a férje külföldön dolgozik, á, nem, apukámtól tanultam mindent, meg alapvetően ilyen a természetem, Zolival sosem osztottuk fel a munkát férfire meg nőire, kivesszük a részünk mindketten mindenből. Meg szeretem elfoglalni magam, ha tele vagyok munkával, kikapcsolom az agyamat. Móni is gyorsan beleegyezett az interjúba. Kávét főzött, kiültünk a teraszra, a csodálatos virágok ölelésébe, és nagyon határozottan kezdett bele a történetükbe: Zoli a cukorgyárban dolgozott, mi tagadás, nagyon jól keresett, a fizetéséből és némi maszekmelóból megengedhettük, hogy én évekig itthon maradhassak a gyerekekkel, ám a gyár tönkrement, és onnantól kezdve nem volt megállás a lejtőn, egyre többször kényszerültünk rá, hogy a gyerekeinknek azt mondjuk, nem, nem lehet, nem tudjuk megvenni, miközben Zoli reggeltől estig dolgozott, a gyerekeket csak reggel meg este látta, sokszor már aludtak, mire hazaért, mégsem tudtunk becsületesen megélni, pedig már én is dolgoztam. A fiuk 15 éves, most kezdi a középiskolát, a lányuk pedig, aki 17, lassan már fejezi Magyarországon, nem, nem is akart hallani arról, hogy itthon tanuljon, vissza sem akar jönni, és a gyerek is kifelé készül, az apjához, csak mesterség legyen a kezében.

– Zolival azért döntöttünk a külföldi munkavállalás mellett, hogy a gyerekeknek megadhassunk mindent. Nem engedhettük volna meg magunknak, hogy a lány Magyarországon tanuljon. Nekünk a gyerekek a minden, a család.

Móni 43 éves, mikor kislány voltam, ilyen házasságról álmodtam, mint ez, én a férjemtől mindent megkapok, amire vágytam: szeretetet, megbecsülést, tiszteletet. Zolit nagyon bántotta, hogy nem tudja megadni a családjának azt, amit szeretne. Nekem sokszor nem is kell, hogy mondja, mi bántja, csak ránézek, és tudom, hogy mit gondol. Az én férjem olyan, hogy elvonul, és hallgat, nem mondja, mi a baja, saját magát őrölte belülről, láttam én.

– Annyira nem voltam meglepődve, mikor kimondta, hogy a külföldi munkavállalás lesz az egyedüli megoldás, mert már jó párszor feljött ez a téma. Megbeszéltük, kettőnk, pontosabban négyünk közös döntése volt ez, mert a gyerekeket sem hagytuk ki, nem voltak már olyan kicsik. De hiába gondolsz bele, nem tudod előre, hogy milyen lesz. Az első egy-két hétben olyan volt, mintha elment volna nyaralni, de aztán! Meg kellett szokni, hogy nincs, nincs, nincs. Az első két hónap után bele kell törődni, ezt kell elviselni – hiába kezdte energikusan, most már folytak a könnyei. Csak akkor szoktam sírni, amikor nem látja senki. Most se akarok...

Hány éve csináljátok így?

– Négy.

– Zoli milyen gyakran jön haza?

– Mikor hogy. Van, amikor egy hónapban egyszer. Volt, amikor minden hétvégén itthon volt. Amikor nehezebb, minden hétvégén jön.

– Hogy érted az, hogy amikor nehezebb?

– Amikor benne vagyunk a hullámvölgyben, hogy mindkettőnknek nehezebb. Meg a gyerekek miatt. Szanaszét vagyunk. Nem olyan könnyű ez, mint ahogy sokan gondolják. De a gyerekeinkért mindent – és újra sír. – Azt hittem, kibírom majd ezt a beszélgetést sírás nélkül... – egyre csak törölgeti a könnyeit.

– Mit csinálsz, hogy pótold a hiányt?

Nem lehet pótolni. Arra összpontosítok, hogy a gondolataimat eltereljem. Napközben nincs is baj, mindig keresek magamnak valami munkát, hanem mikor eljön az este... Mert nincs, akivel beszélgessél. Telefonon beszélgetünk minden áldott nap, de az nem olyan, csak nem szuszog ott senki mellettem. Még mindig számolom a napokat, hogy mikor jön. Általában háromhavonta elkap egy nagyon mély hullámvölgy, akkor ki is mondom, hogy nehéz készenlét, nem bírom tovább, elég, lesz, ami lesz. De olyankor újra leülünk, megint átbeszélünk mindent, és belátjuk, hogy másként nem megy, nincs Isten, hogy az itteni fizetésből a lányt még három-négy évig tudjuk taníttatni.

Egyszer-kétszer megszakad a beszélgetésünk. Kapcsold ki a diktafont, majd ha apa bemegy, folytatjuk. Aztán a gyerek jön, magas fiú, igazi kamasz, krumplit és kolbászt süt a konyhában, hiába főztem ebédet. Amikor újra „tiszta a levegő”, folytatjuk.

– Egyszer a fiunk leesett a lépcsőről, kórházba került, nem mondtam el neki azonnal, mert éppen visszafelé hajtott Bécsbe. Akkor mondtam meg neki, amikor már odaért. Azonnal fordult vissza, jött haza. Zolinak is ugyanolyan nehéz, mint nekem. Sőt lehet, hogy nehezebb, mert nekem csak itt van egy gyerek vagy kettő, de neki egyik se nincsen. Ügyelek arra, hogy apró-cseprő dolgokkal ne terheljem, ne egye magát ott, távol.

A lányuk kéthetente jár haza, turisztikát tanul, egyetemre készül. A srác hároméves középiskolában folytatja, szakmát tanul, készül az apjához Bécsbe. Megvan a maga kis világa, barátai, de látom rajta, hogy megsínyli az apja távollétét, hiányoznak a közös programok. Most is mennek pecázni az apjával, ha Zoli itthon van, de nincs rá sok idő. Mindig úgy nézzük, ha programot tervezünk, hogy csak mi négyen legyünk. Sokan mondják, hogy hát mert nem jöttök el, de abban a két napban, amikor Zoli és a lány is itthon van, mindig a család az első. A többire ha jut idő, jó, ha nem, nem. A tervek szerint apa és fia együtt dolgoznak majd Bécsben, aztán ha a gyerek is sínen lesz, mi hazajövünk Zolival. Azért is újítjuk fel a házat, hogy legyen hová hazajönnünk, addigra meglegyen mindenünk.

– Nem érezzük azt, hogy már négy éve tart. Gyorsan elmúlt, mert sok minden történt. Addig képes leszek elviselni, amíg a gyerek be nem fejezi a középiskolát, de utána nem csinálom tovább. Van bennem egy hatalmas harag az ország iránt, mert ha nem így volna, ahogy van, akkor nem csak nálunk, hanem nagyon sok helyen nem szakadt volna szét a család.

Zoli először Németországban meg Svédországban próbálkozott, végül Bécsben találta fel magát.

– Más egy család, mikor nem bírsz hazamenni, csak félévente, az nem az. Nem jó így sem, de közelebb vagyok hozzájuk, akár minden héten hazamehetek– mondja, amikor este 7 óra után Messengeren végre vele is beszélgethetek. Kettőnk közös döntése volt ez Mónival. Nem volt mindegy megindulni. Otthon hagyni a családot, idegen városba, országba, idegen nép közé jönni. De most már megszoktuk, mondjam így, bár őszintén szólva ezt megszokni nem lehet. Nagyon hiányoznak.

– Neked is vannak hullámvölgyeid?

– Persze hogy vannak. Olyankor nem akarok szóba eredni senkivel sem, inkább hallgatok, csinálom az én dolgomat. Nehéz. Mindennap este 7-ig dolgozok, mire ideérek a lakásra, már fél nyolc van, letusolok, beszélünk Mónival, nagyon fáradt vagyok, szokta is mondani, jól van, Zoli, most már pihenjél. De nehéz pihenni. Többen vagyunk egy lakásban, meg hát nekem ne mondja senki, hogy jól tud aludni egyedül az ágyban, a felesége nélkül. Sokat túlórázom, úgy legalább nem vagyok egyedül, elmúlik az idő. Ha elmegyek vásárolni, akkor is hiányzik. Otthon mindig együtt mentünk a piacra, megbeszéltük, hogy akkor most ezt vagy azt vesszük. Jó ez a férfinek is. Ha hiányzik a család, magamba fordulok. Bekapcsolom a zenét, és hallgatom. Ha tudnám, hogy így maradnék egymagam, nem sokáig bírnám. De tudom, hogy jön a fiam, neki kell segítenem, ez erőt ad.

Zoli is azt mondja, mint Móni: a távollét során megerősödött a kapcsolatuk, erőteljesebb lett. Jobban összetartunk. Eddig is megbeszéltünk mindent, de most jobban. Ha tudom, hogy megyek haza, nem bírok magammal. Már Budapest alatt úgy érzem, lovon vagyok, Szegednél már tudom, mindjárt otthon vagyok. Amikor megérkezek Zentára, az az első, hogy megöleljem őket. Hogy mikor pihenek? Ez egy nagyon jó kérdés. Ha az ember hazamegy, nem azért megy, hogy pihenjen, hanem hogy a családjával legyen, hogy kihasználja annak a két napnak minden egyes percét. Ha megtudnám, hogy a gyerek nem jönne ki három év múlva, meg a Móni sem, nem csinálnám tovább. Mondtam is neki, ha nem akarsz jönni, mondd, és megyek haza. De a gyerek azt mondta, jön. Jó, akkor marad apa, majd jössz ki, és csináljuk együtt.

Zoli és Móni, illetve Sándor és Éva története nem egyedülálló térségünkben. Nagyon sok párt ismerek, akik így élnek. Idősebbeket, fiatalabbakat. Van, ahol a nő dolgozik külföldön, és a férfi maradt itthon a gyerekkel. Van, ahol mindketten kint vannak, a gyerekek meg a nagyszülők pedig idehaza. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez egy új dolog, hiszen a régi Jugoszláviában is rengetegen élték a vendégmunkások jól megfizetett, de sokszor keserű kenyerét.

– A külföldi munkavállalás rettenetesen elterjedt a világban, Kelet-, Dél-Európából nagyjából a lakosság 10-15 százaléka külföldön dolgozik. A szerbiai statisztika nem vezeti pontosan a külföldön élő szerb állampolgárok státusát, így csak becsléseket enged meg. Én azt mondanám, hogy a vajdasági magyaroknak kicsit több százaléka, mint általában ez az európai 15 százalék – megkockáztatom, hogy 20 százaléka is – külföldön él, dolgozik – erősíti meg Gábrity Molnár Irén szociológus. –A családi kapcsolatok emiatt átmenetileg megszakadnak. Valójában külön élünk, de mégis együtt. Ez nagyon nagy érzelmi teher a családtagoknak. Hiányoznak a közös programok, az együttlét, a közös döntések. A gyerekek a primáris szocializációból kimaradnak, jelentősen sérülnek, még akkor is, ha csak az egyik szülő hiányzik. Az anya akármennyire igyekszik, nem tudja pótolni az apa szerepét. Az apa néha megjelenik, néha nem, látjuk őt interneten, de ez nem jelent a gyereknek mintát. A szakemberek szerint az érintett gyerekek deviáns viselkedése gyakran ezzel magyarázható. Általában ebben a saját magára hagyatottságban hiányos szeretetképességgel küzdenek, akár droghoz, alkoholhoz is nyúlhatnak, depressziósak lehetnek. Meg kell azonban még egy dolgot említenem. Amikor az egész család elmegy, otthon egyedül marad a harmadik generáció, az idősödő szülő. A II. világháború után kialakult tradicionális családmodell lassan valóban halványul, sok helyt el is tűnik, főleg a nagyvárosokban. Ha azt nézzük, ezzel a családtagok gazdasági önállósághoz jutnak, sokkal erőteljesebb individuális karriert tudnak építeni, és kiélik magukat, akkor mondjuk így, hogy ez rendben van. Ez a fiatalok nézőpontja, akik nem ellenzik a migrációt. Ha viszont azt nézzük, hogy érzelmileg mennyire megcsonkított az ilyen család: a fiatal nem is tudja, ha sokáig távol volt az édesapja, hogy miben is nőhetett volna fel, ha ott van mindenki körülötte: nagypapa, nagymama, anya, apa, testvér. Nem tudja, mi hiányzik neki, de valami hiányzik. Az a szeretetéhesség, amely megjelenhet, őnála egy vákuum. Én meg tudom mondani, hogy ez milyen, mert én tradicionális családban nőttem fel, de az a gyermek, aki elvált vagy távol élő szülők mellett nőtt fel, nem tudja, hogy mi az, amit pótolni kell. Viszont ő maga sem törekszik majd arra, hogy gyermekének így legyen. Van egy modellje, egy mintája, melyet követ. Ebből a szempontból igenis az a biztonság, az a minta, amelyet egy családtag átadhat a másiknak, az a testvérszeretet vagy az az anya-apa kapcsolat, amelyet a szülei házasságában ideálisnak láthat, valóban hiányzik a gyerekeknek, és én azt állítom, hogy ez a bizonyos emocionális másság okozza azt, hogy a legújabb generáció az internet világába menekül. Ők nem is tudják, hogy azt a kapcsolódást, azt a szeretetet közvetlenül kellene pótolni. Ez az a magányosság, amelyet én felfedezek a mai fiatalságban.

Már csütörtök délután leviszem az autó csomagtartójába a legtöbb holmimat. Péntek reggel 6 óra 2 perckor megindulok haza Zentára – közben megállok a munkahelyen, elvégzem a dolgomat, és ha szerencsém van, 17 órakor tényleg megindulhatok, aztán egyhuzamban hajtok. Nem állok meg sehol, mert minél hamarabb haza akarok érni, meg ki tudja, mi van a határon.

Pap Ágota pszichológus szerint változó, hogy mennyire kellenek a mindennapok a házassághoz, a párkapcsolathoz, a családhoz. A házastársak sokszor már a kapcsolat alatt leosztják a szerepeket, és az elejétől fogva arra szerződnek, hogy csak például hetente két napot tudnak együtt lenni, vagy minden második héten – fogalmaz, és hangsúlyozza, ha ez mindenkinek elfogadható, és nem érzi azt, hogy emiatt terheltebb, akkor ez egy házasságban is működhet. Vele arról is beszélgetünk, amiről Évánál és Sándornál, illetve Móninál és Zolinál kevés szó esett: az intimitásról, a testi kapcsolatról. Ők mind a négyen azt hangsúlyozták, hogy az érzelmi hiány nagyobb, mint a szexuális. Lehetne többször is, de ez van, ezt kell elfogadni – mondta Móni. Férje, Zoli úgy fogalmazott, hazudik, aki azt állítja, hogy nem hiányzik neki a rendszeres szex. Sándor és Éva pedig azt válaszolták erre a kérdésre, hogy egy kapcsolat nem ezen múlik.

– A család szétszakadása hatalmas érzelmi veszteség is, minden családtag érzelmi és fizikai tűrőképességét próbára teszi. A kulcsszó itt épp a jó kapcsolat és a bizalom. Egy erős, érzelmileg pontosan definiált kapcsolat jobban el tudja viselni, ha egy ideig távol vannak egymástól a felek. Az sem mindegy, hogy a kapcsolat vagy házasság melyik szakaszában kerül sor a távkapcsolatra. Mert a személyes fejlődés mellett a kapcsolatnak is vannak fejlődési krízisei, konfliktusai, ha épp egy ilyen kellős közepén vagyunk, akkor az, mint egy bevarratlan seb, ott tátong közöttük. Az intimitás kétségkívül a különlét idején a legsérülékenyebb terület. Kevesebb a közös élmény, nehezebb a kommunikáció, nincs érintés, nincs szex, ami különösen fájdalmas. Ma már a technikai kütyükön keresztül van lehetőség ugyan a cyberszexre, de a kötődéshormonnak is hívott oxitocin nagyrészt a testi intimitásban termelődik. Az ölelés, a simogatás és főként az orgazmus ugyanis megsokszorozza testünkben az oxitocinszintet, így egyfajta biológiai alapot teremtve a kötődésnek. A valódi találkozás a kapcsolatról, az összetartozásról kell hogy szóljon, azt az igényt pedig, hogy egymás életének részesei maradjunk, sokkal jobb, ha a hétköznapokban valósítjuk meg.

A taglalt problémákkal nem csak azok a családok küzdenek, amelyekben az egyik családtag külföldön vállal munkát. A hétvégi házasságokhoz nem szükségszerű elhagyni az országot: nagyon sokan élnek ugyanígy, ha társuk helyben nem kap munkát, hanem másik városban kényszerül hosszabb-rövidebb ideig dolgozni.