2021. november 28., vasárnap

Pap József önvallomása

Egy váratlan felkérésre, hogy az idei kishegyesi LITERAtúra irodalmi rendezvény keretében nyissam meg a három évfordulós költőnk – Pap József, Podolszki József és Bogdán József – könyveinek kiállítását, arra kényszerített, hogy elővegyem azokat a dokumentumokat, amelyeket a majdnem fél évszázadnyi idő alatt gyűjtögettem. Sőt itt sorakoztak azok a könyvbemutatókon elmondott méltatásaim, amelyeket a pályafutásom alatt leírtam, elmondtam mindhárom költőnk műveinek bemutatásakor. „Legvaskosabb” dossziém a Pap József köteteiről szóló (a költő egyébként az idén lett volna 95. éves), s benne olyan, általa megszövegezett vallomás, amely mindeddig nyomtatásban meg sem jelent. No, de előbb: miért is helyeselhető, hogy az Aranyeső vers- és prózamondó verseny szervezői éppen e három költő verseit, szövegeit ajánlották a tanulók figyelmébe. Közös nevezőre hozni a három költőt szinte lehetetlen, de van egy vonal, amely mindhármuk vonatkozásában érvényes lehet. Ez pedig, hogy mindhárman mindig valakivel beszélgetnek, valakit megszólítanak, egyszóval dialógusban vannak velünk, olvasókkal/olvasóikkal.

Reigl Judit: Robbanás (1956)

De amiért e jegyzet valójában íródik, az, hogy a Pap József „dossziémból”, mint jeleztem is, előkerült egy szöveg, amelyet a Pap József költészetét kedvelők nyilván értékelni is tudnak. Elöljáróban és eligazításképpen el kell mondanom, hogy 2004-ben, mint kiadóvezető fölkértem Pap Józsefet, állítson össze újabb kötetet a Kert(v)észének (1996), illetve a Vesződségek (2003) óta írt új, immár öregkori verseiből. A kézirattal néhány hónap múlva el is készült, s ő maga javasolta a Ráadás és maradvány címet. A kéziratot Szeli István és Bányai János örömmel recenzálta. Szeli többek között azt emelte ki, hogy „… Pap József legújabb kötetében  – még címében is – azt a költői alapállást ismerjük fel: az önmagához hű, önmaga emberi habitusához mindvégig ragaszkodó költő szól hozzánk, az az ember, akit még 42 esztendeje úgy ismertünk, mint aki nem a lét mélységeiben és magasságában, még kevésbé a tér és idő roppant dimenzióiban keresi – s végül is találja meg – önmagát, hanem a velünk és bennünk élő parányvilágot, annak összefüggéseit, elemeinek a rendszerét tárja föl, ami a költő szava nélkül talán örökre rejtve maradna mindannyiunk számára. Eddigi köteteinek a címei is többnyire erről a szándékról beszélnek: Rés, Véraláfutás, Jegy, Kert(v)észének stb.”

Bányai János viszont azt a kérdést vetette föl szakvéleményében, hogy: „Miről beszélget velünk Pap József költészete? Mindennapjaink vesződségeiről, jó és rossz élményeinkről, arról, mit látunk és mit tapasztalunk, ha kinyitjuk a szemünket, vagy ha saját szemünkbe nézünk. A vers helye a szív, a szem, a keserű szájíz…”.

Mivel azokban az években csak a magyarországi kulturális tárca támogatásával jelentek, jelenhettek meg könyveink, mi sem természetesebb, fölkértem magát a szerzőt is, adjon ún. „tartalmi ismertetőt” kötetéhez, hogy eleget tegyünk a pályázat formai követelményeinek is. S ekkor született meg az alábbi szöveg, amely, kéziratos formában került elő. Íme:

„A három éve megjelent Vesződségek c. verseskönyvem óta írt munkáimból válogattam össze kötetemet, amelyben külön ciklusba soroltam haikuim és limerickeim csokrát. Többszörösen is ellentmondásokkal járó élet ez, de lehetetlen kilépni belőle. Egyébként sosem igényeltem magamnak a költők privilégiumát, hogy az életet a mindennapok fölé emelve szemléljem. Kevésbé a képzelet, inkább a megélt élet költészetem forrása. Természetesen nem a történésem krónikáját foglalom verssorokba, hanem a megélt ellentmondásokkal és sokféle más válságokkal terhelt valóságunk költői megfogalmazása, kifejezése a célom. Ennek a valóságnak a lelkekre, lelkemre nehezedő látatlan tartalmait szándékozom feltárni az itt felkínált versek, mindenkor az élet, az élni akaró élet jeleit sejtetve meg, mutatva fel a rombolással, leépüléssel, elsivárosodással, a jövőről való felelőtlen lemondással szemben. És sosem a reménytelenség, a csömör, a fanyalgás hangján szólalok meg immáron nyolcvanéves hangommal, még ha ez által a naivitás ódiumát vállalom magamra. Az utóbbi években nyilván koromnál fogva is mintha jobban figyeltem volna író és képzőművész barátaimra, s innen a nem egy köszöntő vagy éppenséggel sirató vers.”

F. Marc:Harcoló formák (1914). Neue Pinakothek, München

A tervezett Ráadás és maradvány című Pap József-kötet már csak Pap József 2005 szeptemberében bekövetkezett halála után jelenhetett meg, de Bányai Jánossal és Pap József özvegyével közreműködve a „ráadás” ciklusba besoroltuk mindazokat a vers- és verstöredékeket, amelyeket a hagyatékban találtunk, még ha egyeseket be nem fejezett, vagy verstöredéknek minősítettünk is, mert ezekből is az derül ki, hogy a szókészlet, a szavak kapcsolása és rendjük kialakítása, a képzetek társítása, a fogalomvilág váltakozása, de meg-megújuló szóképek mind jellemzőek szerzőjük költészetére, az ő kézjegyére vallanak. Ez teszi összetéveszthetetlenné a (vajdasági) magyar költészet történetében.

S akkor álljon itt két „versmag” egy 2004-es füzetből:

                        Mondták már többen:

                        térj meg virágaidhoz.

                          A feldúlt kertbe?!

 

                            Fogytán az erőm.

                            Újrakezdeni nincs már

                            se erőm, se kedvem.