2021. december 6., hétfő
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Mit tegyünk az irigyeinkkel?

Kedves Atya!
Néha megrettenek, amikor azzal találom magam szemben, hogy olyan személyek, akiket barátnak hittem, irigyek rám. Nem örülnek velem együtt, ha valami jó történik velem, hanem furcsán reagálnak. Az arcuk eltorzul, amikor szólnak. Igyekeznek ők ezt nem kimondani, én viszont látom. Talán erre lehet magyarázat az, hogy valóban sok nehézségük van, de az irigység, s a valószínűleg abból fakadó sértő mondatok, tettek rosszul tudnak esni. Imádkozom értük, mást nem tudok tenni.
Ön mit tanácsol? Mit tegyünk az irigyeinkkel?
Köszönöm, hogy elolvasta a soraimat. J.

Tisztelt J. Olvasónk!
Az irigyeink a barátaink között vannak, a haragosaink az ellenségeink között. A barátaink, a hozzánk tartozók, a társaink látják a javainkat, és megirigylik őket. Az ellenségeink, a bántalmazóink, a támadóink nem élnek a közelünkben, nem tartoznak a bizalmasaink közé, az idegenek között vannak, ők messziről a rosszat, a veszélyt, a fenyegetést látják bennünk, ezért indulnak gyilkoló haragra irántunk.
Az irigyeinket a barátság miatt nehezen ismerjük fel, az ellenségeinket a harag miatt könnyen felismerjük. Voltaire-nak tulajdonítják ezt az imádságot: „Isten, szabadíts meg a barátaimtól! Ellenségeimmel magam is elbánok majd.”

Az irigység lényege abban áll, hogy a másik által élvezett előnyöket fájdalommal, nehezteléssel vesszük tudomásul, ugyanakkor mi magunk is szeretnénk ugyanannak az előnynek a birtokában lenni. Gyakorlatilag egy kicsit mindannyian irigyek vagyunk, mivel mindig többre vágyunk, és ez némi ellenséges érzületet kelthet bennünk azzal szemben, aki szerencsésebb minálunk. Ha jelentéktelen dolgokról van szó, akkor az irigység végeredményben pozitívnak tekinthető, mivel az érzékenység, amivel mások sikerére reagálunk, táplálja bennünk a versenyszellemet, és arra sarkall, hogy fejlődjünk, tökéletesedjünk.
Ha azonban jelentős dolgokról van szó, például vagyonról, munkahelyről, házastársról, díjazásról stb., akkor az irigység fojtogató érzelem: tehetetlen, félelmetes, és sohasem lehet jóllakatni. Nem ismeri a megelégedettséget; véget nem érő gyötrelem. Rettenetes. Az egérfogóba került egér jut eszünkbe róla, amelyik próbál kiszabadulni, s közben véresre sebzi magát. Az irigység romboló hatású tünetei a következők: rágalmazás, megszólás, árulkodás, rivalizálás, ellenségeskedés, gyűlölet és féltékenység.

Az irigységet nyíltan senki sem ismeri el. Megpróbálja letagadni és visszaszorítani a tudatalattijába. Előfordul, hogy emiatt szomatikus zavarok lépnek fel a máj és a szív működésében, mivel ezek a szervek különösen érzékenyen reagálnak a szervezet érzelmi egyensúlyának megbomlására. Nem véletlen, hogy különféle szólásaink így fejezik ki az irigység fogalmát: „elfogja a sárga irigység”, „rosszmájú megjegyzés” stb.
Az irigységet, ahogy mondtam, az emberek nem ismerik el, de fel lehet ismerni rajtuk. Ahogyan J. olvasónk is írja: „Nem örülnek, ha valami jó történik velem, hanem furcsán reagálnak. Az arcuk eltorzul, amikor szólnak.” A híres, középkori spanyol író, Baltasar Gracián mondja: „Vannak rosszmájú, szemtelen, az irigység maszlagával megkent és a gyűlölet mérgébe mártott kiszólások: ezek váratlan villám módjára röpítenek ki más rokonszenvéből és becsüléséből.” A megjegyzéseik epések, gúnyosak, keserűek, bántóak, sértőek, harapósak. Az arcuk a színét változtatja, kékül-zöldül, furcsa vonásokba torzul. Mindezt a keserű érzések okozzák, amelyek mardossák őket.

A kérdés az, hogy mit tanácsolok, mit tegyünk az irigyeinkkel.
Először is legyünk irántuk részvéttel, irgalommal. Az irigykedők rettenetesen szenvednek, kínozza őket a keserű epe. Nekünk rosszulesik látni az irigykedésüket, nekik viszont százszorta rosszabb elszenvedni a „rosszmájúságukat”. Mennyi gúny, fullánk, ármány, megvetés, utálat, gonoszkodás, undokság, aljasság tölti be a lelküket! Ez őket teszi szerencsétlenné, boldogtalanná. Ha belátjuk, hogy micsoda pokol van bennük, akkor sajnálatra indulunk irántuk, a szívünk megesik rajtuk, és ez a mi jószívűségünk kigyógyítja bennünk az irigykedésük okozta lelki sebeket. Amíg sajnálunk valakit, addig nem támad bennünk önsajnálat, egy minket mardosó keserű érzés, ugyanakkor ezzel a sajnálattal jóérzést, jóindulatot ébresztünk magunkban, ami minket boldoggá tesz az irigykedőkkel szemben.
Az irgalom, a könyörület a legjobb, leghatásosabb gyógyszer a minket sújtó irgalmatlanságra, könyörtelenségre, irigykedésre, ármánykodásra, gyűlöletre. Az irgalom olyan, mint egy bőséges folyam kiáradása egy sivatagos, kiszáradt földterületre. Az irigykedés homokpusztaságát az irgalmasság túlcsorduló vizével kell megöntözni. Ezt tanácsolom első tennivalóként.

Azután meg imádkozni kell az irigyeinkért, ahogyan ezt J. olvasónk is teszi.
Harmadik tennivalóként azt tanácsolom, hogy irigyeinknek beszéljünk a hiányainkról, hiányosságainkról, bajainkról, kudarcainkról, nyomorúságainkról. Egy, a 18. században élt olasz költő, Pietro Metestasio gondolatain kellene mindenkinek elmélkednie:
„Ha mindannyiunk belső gondja,
Rá lenne írva homlokunkra,
Sokan, akik irigyelnek minket,
Inkább szánalmat éreznének irántunk.”

Egyszóval, ha az irigyeink megtudnák keserveinket, akkor nem keseregnének miattunk, hanem inkább sajnálnának minket.
Megtörténhet, és megtörténik, hogy bajaink feltárása nem részvétet, hanem kárörömöt ébreszt az irigyeinkben. A más baján való örvendezők megátalkodott rosszakarók. A filozófus Arthur Schopenhauer a kárörömöt mint a leggonoszabb bűnt említi. Híres mondása: „Irigységet érezni emberi, kárörömbe kóstolni ördögi.” A Példabeszédek Könyve megemlít egy érzelmet, amely hasonló a kárörömhöz: „Hogyha ellenséged elbukik, ne örülj, ne ujjongjon szíved, amikor elbotlik. Hátha meglát az Úr és elítél érte, tőle meg elfordítja a haragját!” (Példabeszédek 24:17-18).
Ha az irigyei kárörvendők, azt tanácsolom, hogy meneküljön tőlük, vagy pedig, ha közelükben és mellettük kell élnie, akkor érzelmileg zárkózzon el tőlük. Imádságban meg kérje Isten védelmét. Ha egészen Istenre hagyatkozik és rábízza magát, akkor Ő megoltalmazza és megmenti.
Így küzdjön meg az irigyeivel!

Tisztelettel, László atya